„Hidd el, alig láthat valamit az ember
önmagán kívül.”
(Kassák Lajos)

– Nagyon sokáig fogsz élni.
– Tessék?
– Nagyon sokáig fogsz élni.
– Oh…köszönöm.

Próbáltam nem figyelni erre a megjegyzésre, és továbbra is kibámulni a villamos ablakán.
Bosszankodtam. Elképesztő, milyen mondatokkal akarnak közel kerülni hozzád.
(Néztem kifelé, a körutat a sok kirakatával, ki sietett, ki nem. Kitaláltam, ki mit csinál, ki kíván többet annál, ami kiosztott. Néztem, ki kicsoda odakint. A kintiekben mi van. Belül.)

– Ezt komolyan mondom neked. Látom a körmeiden.

Persze, a körmeimen. Mi máson.
(Nyilvánvalóvá vált, hogy miközben én a kintieket, ő engem figyelt, és állította, hogy tudja, ki van belül. Azáltal, hogy legkülsőmet nézi, a körmeimet. Most akaratlanul én is néztem őket, ahogyan a combjaimon pihentek. Majd a pasast, aki vizsgálgatva bámult. Öregedő, kékes szürke szemeit úgy meresztette a körmeimre, mintha egy furcsa könyvnek beteg sorait olvasná.)

– Igen?
– Igen. Nagyon egészséges körmeid vannak, te akár 90 éves is lehetsz. És lesz egy csomó gyereked.
– Oh, hát…ez … ez jó hír.

Nem akartam megkérdezni, pontosan mennyi az a csomó. Minek is, hazudik, és nem tudna pontos választ adni. Felesleges kérdésre felesleges választ várj.
(És mondani pláne nem akartam neki, hogy éppen mindenkiről lemondtam, és nem hogy gyereket, de néha önmagamat sem akarom már. Láttam, ahogy páran kezdtek nézni minket. Itt voltunk, ők minket fürkésztek, ő engem belezett ki, én meg mindnyájukat próbáltam kivágni a történetből, hogy a sétáló belsőről álmodozzak, ami nem én vagyok. Újra kinéztem az ablakból, hogy ne kelljen őket látnom, és énemet sem rajtuk.)

– Igen, boldog leszel.

Most egyenesen a szemembe nézett.

– Úgy látom, az első gyerek fiú lesz, de az is lehet, hogy ikreid születnek. De ne izgulj má’, ez mind csak később lesz majd, van időd. Neked vannak ambícióid.

Bólintott, majd feljebb emelte tekintetét, homlokráncolva, a kékes-szürke, átlátszó szemeivel.

– Tényleg ilyen göndör a hajad?
– Igen.
– Hm, művészi ambícióid vannak. Gondolom, képzőművészetet tanulsz.
– Öhm…nem annyira, de érdekel. Nagyon.

A nagyon szót nem tudom miért fűztem hozzá, de erre ő bőszen bólogatott, száját eközben jelentőségteljesen lefelé kanyarítva, kezeit felemelve és tenyereit villantva, mintha szabadkozna.

– Igen, ez látszik rajtad, született művésznő vagy. Ezt abból is látom, hogyan áll a hajad, összevissza, pont ahogyan a gondolataid is összevissza kuszálnak. Próbálod helyrefésülni, valamilyen formát adni neki, de nem ez a természeted. Most is újrafésülnéd, úgy áll. De ez ellen nem tehetsz. Ilyen a természeted.

– Hát…ja, van ebben igazság…

Közben próbáltam valahogyan észrevehetetlenül lecsekkolni a frizurámat a sötétet tükröző ablakban, tényleg szétesett, pöffeszkedtek tekeregő hajszálaim a fejemen, szokásos.
(Nem mertem előtte megigazítani, a végén azt hiszi, tetszeni akarok neki. De arra jutottam, hogy mostantól majd kiegyenesítem a hajam. Akkor legalább azt a látszatot tudom kelteni, hogy egyenesen gondolkozok. És az ilyen fura emberek nem éppen engem fognak kiszúrni a villamoson, hogy rajtam mutassák be emberismeretüket. A kusza gondolatokat ezek szabad prédának nézik, mert bárhová kanyarodhatnak. A vad emberismerőt éppen ez a kuszaság izgatja, és pedáns perverzióval és habzó szájjal kirakják a csapdákat, hogy aztán feláldozzanak, amikor már leszálltál a villamosról és hazáig követnek…)
Amúgy olvastam egy tanulmányban, hogy az egyenes hajúakat komolyabban veszik az emberek. Nem tudom már, hol és mikor, majd veszek egy hajvasalót, ez lesz. De előtte még vizet az éjjel-nappaliban, és talán egy tábla csokit, aztán irány haza…

– Te, neked nem jó ám az a szűk tér, ahol most élsz, ezt megmondhatom neked. Vízöntő vagy?
– Igen, de ezt honnan tudja?

Ezt már meglepődve kérdeztem. De nyugtattam magam, hogy a tizenkét állatövi jegyből ez azért annyira nem nagy kunszt kitalálni.
(Igazából megijedtem. Az utasok most már határozottan figyeltek és füleltek. Hiába néztem most már vissza rájuk, nem leplezték kíváncsiságukat, ugyanúgy meredtek rám a szemeik, mint az ürgéi.)

– Tudom, és kész, látszik rajtad. Imádod a szabadságodat, de reszketsz tőle. Ezzel mindenki így van, de te főleg. És próbálsz bekerülni valamibe, ami ezt a szabadságot megszüntetné. Határokat, formákat akarsz, intim távolságot. Csak hogy ez nem jó neked. Az ember sokszor az ellen cselekszik, ami valójában ő, csak hogy ne tudjanak belelátni. Ne kérdezz, miért. Én tudom.

Kellemetlenül kezdtem érezni magam. Ez az ember itt mindenki előtt levetkőztet.
(Néztem az utasokat, akiknek tálcán kínálta a belsőmet, miközben neki voltam kiszolgáltatva. Most újra elfordították a tekintetüket, hogy aztán az ablakból másokat bámulva idehallgassanak. Azt hittem, zavart, de igazából, bevallom, élveztem. Hogy kívülállók érdeklődnek és örülnek a vetkőztetésemnek, azt remélve, hogy ők is sorra kerülnek, de valahogy mégsem akarva. Mint egy eszkimó a nudistastrandon, mert fordítva már durva lenne.)

– No, én azt javaslom neked, hogy költözz egy nagy házba. De azért város közelbe, neked kellenek az emberek. Egy nagy ház, ahol házakat tervezel. Az jól állna neked, az kéne neked, mérnöknek kellene lenned…
– De én nem lehetek mérnök, számolni se tudok…
– Mindegy az, lényegtelen. A lényeg, hogy törpefák legyenek a kertedben, azok megnyugtatnak téged. Fontos számodra a nyugalom, bár nem ezt mutatod magadról. Vannak érzelmi problémáid, látom. Jó lenne, ha ezeket menedzselnéd végre.

Kösz bazd meg, menedzseld magad. Vadidegeneket kifürkész a villamoson, nyilvánosan hámozgat, mint valami krumplit. Foglalkozzon magával. Ez se normális. Ilyen is csak velem történhet meg.
(Újra kinéztem az ablakból. Ezek a villamosból kinézések valahogy mindig ugyanolyanok. Összeolvad a fasor, a kirakatok, az emberek, a kocsik, a fények, az éjszaka és a nappal, és csak egy általános benyomás marad. A sok kifelé-nézésből nem marad semmilyen emlék, mert valójában nem is kifelé nézel, hanem közhelyesen önmagadba, befelé, de soha nem kívülről befelé. Mert a kint a benttel összeolvadna, és belőled is általános benyomás válna. És ez az, ez zavarna.)

– Ne merészelj kutyát szerezni magadnak. Már ha lesz házad. Neked macska való. Az ugyanolyan szabadságszerető és önkényeskedő, mint te.
– De én a kutyákat szeretem…
– Nem! Ne kutyát. Nem vagy jó gazda. Túl szolgalelkű hozzád a kutya, megdöglik melletted.

(Újra ki. A kutyám pont egy hónapja pusztult el.
Ezek a kirakatok olyanok, mint valami akváriumok. Döglött halas akváriumok, nincsen bennük semmi mozgás. De ne beszéljünk erről.)
Mindjárt leszállok. Kezdem rakosgatni a táskámat, nyugtalankodok, hogy tudatosítsam az emberben, megyek nem sokára, már csak két megálló. Mondjon még valamit.
De ő felpattan.

– Most le kell szállnom. Vigyázz magadra.

Meztelenül nézek utána, és látom, ahogy a pályaudvarba haladtatja a nagy testét, idegesen körbe nézve az úttesten, mintha újabb vetkőztetni valót várna.
(És eszembe jut, hogy talán magáról beszélt. Hazavonatozik vidéki házába, törpefákat ültet és macskát simogat, és olyan házakat tervez, melyek megépítve nyomban összedőlnének és romokká válnának. Egy csomó gyereke van, ezekből ketten ikrek, mind a kettő fiú, mind a kettő vízöntő, lehet, hogy jó pasik, képzőművészek. Nagyon boldog, valamikor régen eszkimó is volt, valójában már 90 éves, csak annyira egészségesek a körmei, hogy nem látszik rajta. Nem sokára meg fog halni. Eddig soha senki nem látott belé, és ezért kivetítette a történetét, és valójában nem is rólam beszélt.)
Eljön az én megállóm is. Kiszállok.
(Néznek utánam az utasok, mint rég elfelejtett ismerősre, akiről most jutott eszükbe, hol is láttak először vagy utoljára. Arra gondolok, ezt a történetet meg kéne írni. Lehet, pont elolvassa valamelyikük. És az majd állíthatja, hogy ismeri a göndör hajú lány történetet, aki egyenesre vasalja a haját.)