Töprengek azokon a régi lányokon. A sosem voltakon
és a majdnem voltakon. Nemcsak, hogy hová tűntek,
hogy feleség lett-e már mind, boldogok-e, s van-e
rendszeresen orgazmusuk, hanem a múlton is. Néhányuknak
még a nevét is csak nagy nehézségek árán kaparom fel,
mégis, álmatlan éjszakáimon mindent megadnék érte, ha
tudnám, tetszettem-e akár csak az egyiknek is. Kezemre ütött
volna, vagy elment volna velem, ha a kezem asztal alatt a
combjára helyezem, s ha azt mondom, abbahagyhatom, ha nem
akarod, mondta volna-e pillanatra elkomoruló arcéllel, hogy
hagyd abba. Lett volna-e köztük, kinek ölébe hajthattam volna
a fejem, hogy a napomról nyafogjak, míg ő álombasimogat.
Lett volna-e köztük, aki mos rám, ha én meg felporszívózok.
S ha nem, ami valószínűbb, mégis miért, ha foglaltak voltak
épp, vagy csak másra vágytak, s rám még pótléknak sem, ahogy
sejtem, miért voltak képesek egész nyarakat végigfröccsözni
velem, mit csináltak, miért jöttek, ha hívtam őket, miért
beszélgettek, miért hallgatták végig esetlen tiszteletköreimet,
melyek, így tudniuk kellett, hova futottak volna ki, miért
hagyták, hogy végül ne bújjon ki a szög a zsákból, s akár a
kezemmel, akár az ő kezüket vezetve, akár nézéssel vagy
szavakkal, de bárhogy is, ne kérdezzem meg tőlük, amiért oda
mentem és súlyos, nem is tudom már, hogyan keresett pénzeket
költöttem italra, hogy lehessen kapatosságot színlelni, amiért
hetekig, hónapokig csak velük találkoztam, dolgaimról csak nekik
számoltam be, amiért, bár tudtam, ez nem lehet az a valódi dolog,
amit keresek, mégis velük kellett megélnem, amennyi a fiatalságból
eddig jutott, s jobb társ híján rájuk tudok most csak emlékezni,
e ki tudja, most hol levő, névtelen lányokra, egyes részletekre,
mellekre, tincsekre, nézésekre, kezekre. Hányukkal leveleztem
végeérhetetlenül, mikor a pénz már elfogyott, miközben ők ki
tudja, mit csináltak, talán épp szeretkezés után hanyagul végigfutották
a friss levéltermést, s míg másikuk tusolt, szenvtelenül tájékoztattak
róla, hogyan teltek az elmúlt napok, olvastak-e valami érdekeset és
volt-e konfliktusuk az anyjukkal. Gondolok arra is, hogy nyúltak-e
valaha magukhoz rám gondolva, akár unalmukban, akár merő
kíváncsiságból vitte-e őket odáig a rólam való gondolkodás, hogy
elképzeljék az érintésemet, hogy magamat sejtsék bennük, mérlegelték-e
rossz lenne-e, avagy sem, s ha igen, mennyire és hogyan, kapkodnék-e
vagy körülményes lennék, netán tétova vagy túl heves, beszélnék-e
közben hozzájuk, van-e valami hóbortom vagy perverzióm, gondoltak-e
vajon erre valaha is, ha eszükbe jutottam, s ha már itt tartunk, jutottam-e
eszükbe valaha, mikor nem voltam épp jelen és nem ültem épp
egyik-másikukkal szemben valamilyen füstös pesti romkocsmában vagy
parkban, doboz sörrel a kézben, egyáltalán, hogyan jutott eszükbe minden
esetben velem találkozni, hogyan jegyezték meg ezek az idegen,
végtelenül idegen nők, hánykor és hol találkoznak velem, mikor már
az is valószínűtlen, hogy tudták, ki vagyok, s mégis, tudom, ha most
felhívnám, felkeresném bármelyiket, emlékezne rám, a csodával lenne
határos, de azok is, akiknek már a nevére sem emlékezem, tudnák, ki
vagyok, melyik nyáron hányszor találkoztunk, miket meséltem, míg én
az évszámot sem tudnám megmondani, holott alig volt ilyen év, mindössze
pár, s a régi lányok sem voltak sokan, mégis, tudnom kellene, főleg ezeken
a magányos téli éjszakákon, hogy mi járt a fejükben, tudták-e, azaz
helyesebb úgy kérdezni, lehetséges-e egyáltalán, hogy nem tudták, miről
van szó, mire megy ki a játék, s ha tudták, mit, mégis mi mást kereshettek ott,
mint engem, az árvaságot a szememben, a reszkető kézt, ahogy az övéket
asztal alatt tereli, a megtört könyörgést, hogy akár csak egy estére is,
de legyenek velem, ne hagyjanak még ők is, mint eddig jóformán mindenki,
egyedül, várhattak-e mást, mehettek-e oda bármi másért, s mit gondoltak,
és főleg most mit gondolhatnak, töprengenek-e még ők is azokon a régi srácokon.