„– Ha nem játsszák el nekem rendesen a János vitézt, ettől eddig,
a tündérpillantású Bajkál-tó mézédes jege alá lövetem magukat.
– Ugyan, Tábornok úr…
– Csak úgy, ahogy maga Újvidéken a Duna jege alá.
– Én? Nem is voltam Újvidéken! Már miért ne lettem volna, Bandi!
De mi a stadionnál voltunk, a Dunát nem is láttuk…
Ne lássam a tengert!”

(Kovács – Mohácsi – Mohácsi: Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe)

(Ezekben a napokban férfi kézilabda Európa-bajnokság zajlik Szerbiában. Mikor ezt írom, a C jelű kvartettben szereplő magyar válogatott két mérkőzésen van túl, és készül a harmadikra. Az elmúlt napokban hallatlanul küzdelmes csatákat vívtak a fiúk, mindenki a maximumig pörgette magát, a második összecsapás legvégén például egy időn túli hetessel egyenlítettünk – gólszerzőnk a Jóisten segítségét emlegette. Büszke lehet rájuk, aki követi a közvetítéseket. A helyszínen is óriási létszámú magyar közönség buzdítja, lelkesíti a csapatot. Csoportmeccseink mindegyikét az újvidéki Spens Sports Centerben rendezik.)

1941 áprilisában Magyarország bekapcsolódik a Jugoszlávia elleni harcokba és elkezdi visszafoglalni a Délvidéket. 1942. január 12-étől „a magyar hatóságok razziát rendelnek el a Bácskában, mert szerb partizánfelkeléstől tartanak. A razzia megfélemlítő akcióvá alakul. Embereket végeznek ki (január 20. és 23. között, tehát éppen 70 éve – F. R.) minden vizsgálat, bírósági eljárás és ítélet nélkül, közöttük több mint 2500 szerbet és közel 800 zsidót. Sokakat a befagyott folyón robbantott lékekhez hajtanak és ott végeznek ki. (…) Ezek a tények.” – Ilyen mondatokkal kezdődik Kovács András Hideg napok című 1966-os filmje, amely Cseres Tibor hasonló című regényéből készült.

A regény és a film alakjai közé az események valós szereplői is odakeverednek: Feketehalmy-Czeyder Ferenc altábornagy, Grassy József ezredes, Képiró Sándor főhadnagy. Meg sok-sok összefagyott, éhes, álmos, kimerült, névtelen kiskatona. Köztük vannak a Dorner tizedes figurájához hasonló szadista tömeggyilkosok, de az ostoba és jólelkű fogaskerék-emberek is (mint a mottóban megidézett Bundy Imre, aki épp egy év múlva, 1943 januárjában, már a Don-kanyarnál teljesített szolgálatot).
Én hogy tudhatok róluk egyesével igazságos ítéletet hozni? Hogy tudhatok gondolni rájuk? A gyilkosra és a gyilkosnak segédkező áldozatra? Mert ha ebben hibát vétek, akkor akár rám is szakadhat az ég („csak káromkodtam szakadatlan, mintha fenntarthatnám vele az eget”). De hát akkora volt a zűrzavar ott az újvidéki, zsablyai, csurogói, mozsori utcákon, ott a stadionban, ott a sporttelepen, ott a strandon, a Duna-parton, hogy Büky százados feleségét, sőt – azt beszélik – a kormányzó keresztfiát is a folyóba géppuskázták.

„Hogy tudták megszámolni a halottakat? Ez mégiscsak képtelenség. Háromezer-háromszázkilenc. Ebből kettőszázkilencvenkilenc elaggott. Mi az, hogy elaggott? Ezt sem lehet megállapítani, utólag.” – így vívódik a Szilágyi Tibor által játszott Pozdor a film elején, majd a legvégén is. De méricskélhető-, méricskélendő-e háborúk, totális diktatúrák, tisztogatások kegyetlensége azok időtartama vagy az áldozatok száma alapján?
Rangsorolhatók-e a bűnösök aszerint, hogy elpusztítottjaikat elkaparják az erdőszélen, szélnek eresztik a kéményen át vagy gulyakútba lövik? Büky azt mondja a regényben: „Nem értem a humánus szó jelentését. Halottak tekintetében ez nem helyénvaló. Ez a jelző csakis a halált megelőző időszakot illetheti.”

1944-45 telén, amikor fordult a kocka, az újvidéki vérengzésre válaszul a szerbek Tito parancsára és a kollektív bűnösség vádjára hivatkozva nagy tömegeket kínoztak meg és gyilkoltak le iszonyatos kegyetlenséggel a magyar civil lakosságból. (Erről az eseményről is írt könyvet Cseres Tibor, Vérbosszú Bácskában címmel.)

Én kíméletlen igyekszem lenni magammal, ez nem mérce, a saját követelményeiről pedig mindenki maga dönt. A Tito által lemészároltattakra, a Don-kanyarra és minden hősömre és mártíromra viszont én akkor tudok méltósággal emlékezni, ha számomra a ’42. januári Újvidék maga a Szégyen. Mert nekem csak ezt a stigmát hordva és vállalva van jogom beszélni, írni, és siratni bárkit. Így már lehetek talán (magam előtt) fél helyett egész, kollaboráns helyett hazafi. És mindezt világgá kiabálva tudok csak nyugodt lelkiismerettel szurkolni a 2012 januárjában, Újvidéken játszó magyar válogatottnak.