Mindig kissé bágyadt volt, és furcsa, hörgő hangokat adott ki magából. Azt mondta, az orrsövényével van valami gubanc, én valami pszichés rendellenességet feltételeztem mögötte. Talán Tourette-szindróma. Kényelmetlen lehetett számára, amikor előttem egy évvel tanult róla a suliban. Egy évvel voltam fiatalabb. Kedveltem a társaságát, mert okosabb voltam nála. Leültem mellé az ülésre.

A busz elindult, a Sátán a lekváros kenyerét majszolgatta. Nagyon meleg volt, pedig még csak reggel volt, az utcalámpák még világítottak. A városban a sofőr nem merte lekapcsolni a belső világítást. Megkérdeztem, hogy van. A Sátán felelt, visszakérdezett. Kapaszkodott a kenyérhéjba.

Megkérdeztem, hogy aludt, mit álmodott. Semleges felelet, egész addig, míg kijutottunk a városból és a sofőr le nem kapcsolta világítást. Akkor a hangja halkabb lett. Zuhanós álma volt. Le kellett miatta reggel zuhanyoznia. Felvehette az új ingét, amit kinéztem neki. Szerette a kockásat. Sakkozott, az apjával, amíg élt. Tőle örökölte a kopaszságát. Zavarta mindig. A lányok sem szeretik. Mi a véleményem róla. Kedves szavak.

Kedvemre volt. A combunk összeért az ülésen, nem merte észrevenni. Csak becsapta volna önmagát, hogyha összezárja a lábát. Mozgatni tudtam a testét, amit akkorra módszeresen megtömött lekváros kenyérrel. Kell az energia – mindig mondtam neki. Kellett nekem, gémkapocs a házi feladataimra. Amikor unatkoztam, mindenféle alakzatokat hajlítgattam belőlük, stílszerűen szíveket. Aztán folytattam a leckémet.

A lekvárt én adtam a Sátánnak, fekete áfonya, a legjobb. Ragadt az arcán. Most már nem félt a tekintetemtől. Letöröltem róla a lekvárt. Kedvesen felhörgött. Vártam a hörgést, mozgattam a hörgést, kihoztam belőle a hörgést, mint az anyakomplexust. Pedig csak azelőtti héten vettük. 17 voltam.