Beszámoló a 14. ImPulzus estről

A litera.hu hirdetménye szerint a József Attila Kör kritikai beszélgetéssorozata új résztvevőkkel indul újra, aminek mindenki tudhat örülni. A Trafóban összegyűltek ez alkalommal tanulságos irodalmi esemény résztvevői lehettek. A találkozás oka nem volt más, mint Krusovszky Dénes A felesleges part című legújabb kötetének meg hányása-vetése. A parttalan vita “Parttalan beszélgetése” irodalmárnak és a józan paraszti észnek is jó példa volt arra, milyen nehéz helyzetben van a kritikai pozícióban megszólalni kívánó és megszólaló ember, milyen felelősség nyomja azt, aki a beszélgetés terét birtokolja. A vitatkozó felek közt Csobánka Zsuzsa, Bartók Imre, Lengyel Imre Zsolt, volt jelen és Turi Tímea aki kérdezett és moderálta a beszélgetést.

A beszélgetés nagyon gyorsan a problémák felvetésének áradatába fordult, és kiderült, hogy mindenkinek van valamilyen kivetni valója a kötet összességén belül, aztán kimondatlanul, szavakba nem került sejtésem szerint a kötet egészét tekintve is.

A fülszöveg tartalmának felütésével kezdte meg a beszélgetést Turi Tímea, megadva a vita irányát. Csobánka Zsuzsa a kritikai visszhangot vonta be a beszélgetés elején, rátérve a kötet tulajdonképpeni megszólalási keretére: “szikár módon beszél a kritika arról, hogy mennyiben követi Krusovszky az eddig maga mögött hagyott költői pályát, ha Az összes nevem a nevek keresése és a személyesség felszámolásával indul, az Elromlani milyen-ben felszámolódik ez a személyesség, ez a kötet pedig az amelyik túllép már a személyességen, és saját magát fogja egy műalkotássá konstruálni.” – mondta.

A beszélgetők olvasmányélményeiből viszont sokkal több is kiderül, például Bartók Imre folyton elégedetlensége és akadékoskodása, azt jelezte számomra, mintha nem is szívesen olvasta volna a kötetet. Ő a kulturális telítettségét emelte ki a szövegeknek, jelentésbőségét a szégyen és a megalázottság, megvetés motívumainak. Holott örömmel is olvashatta volna, mondjuk legalább vallási szempontból nincsenek annyira terhelve ezek a motívumok a kötetben. De azért elismerően szólt, hogy “újra integrálja költői módon [a szöveg] ezeket a fogalmakat.” Később még hozzá tette, hogy akkor működnek jól ezek a szövegek, mikor képesek a absztrakció magas fokával megütni azt a szintet ami az olvasót már magával ragadja. Végezetül keményebb kritikai hangot is megütött a könyvet illetően, hogy elolvasása után szerinte nem tudunk meg a művészet problémájáról többet, mint az olvasást megelőzően.

Lengyel Imre Zsolt felemlítette a kortárs irodalmi előzményt, hogy kik azok a költők akik már vásárra vitték a bőrüket, említve Jónás Tamást, Simon Mártont, akikről inkább elképzelte volna a kötet (Marszüasz) motívumának színrevitelét, mint Krusovszky-tól. E mellett izgalmasnak tartotta, ami a Teleppel kapcsolatosan mondható, hogy ezeknek a verseknek talán nincs is egzisztenciális tétjük, pusztán teoretikus módon beszélnek, ilyen szempontból teszi hozzá, hogy jobb és rosszabb módon sikerült Krusovszkynak ennek meg is felelni. Kíváncsi volt, mint mondta, hogy “mi fog ebből kisülni”, utalva erre anélkül, és kicsit ironikusan hozzátéve, hogy “elmondanám az eredményt.” Erre viszonylag általános mosolygás következett, itt ott a közönség tagjai között is.

A kritikusnak túl sok problémát okozott, hogy nem találni elég fogódzót, vagy hogy túl sok van belőle, hogy a kötet túlontúl átszőtt, sok irányba mutat, és szerinte olvashatósága is parttalan, és ezt hibájának látja. Elégedetlen volt azzal, hogy mindegyik versben van egy kis harapnivaló, és egészében bár jobb, de aztán egyenként nem tud megelégedni velük. Még ha van is ebben valami igazság, elégedetlen voltam ezzel a gesztussal. Mintha lemondott volna arról, hogy valamit találhat benne. Egymásra felelve aztán a résztvevők elsorolták észrevételeiket a parttalanságról, amely beszélgetés egyik magját ez jelentette.

Lényeges dolgokat fogalmazott meg Csobánka Zsuzsa és Turi Tímea. Például, hogy ez, a költő vásárra vitt bőrét színre vivő kötet, a személytelenségen túl, okoz egyfajta empátiát a mű és az olvasó közt, Csobánka szerint tehát, ahogy később ezt a gondolatát kiegészíti, a személyesség az által képződött meg számára, hogy utánanézett Chris Burdennek, és ennek alapján hozta létre a hiányzó személyességet az olvasmányon belül. Felvetette, hogy a „szűz” olvasó nem biztos veszi a fáradságot, hogy utána nézzen egy ilyen utasításnak, s ezzel mindjárt felvetődött a mű befogadásának sérülékenysége is. Ezen gondolat mellett a többiek is letették a garast, illetve még megemlítették, hogy zavaró és idegen a szöveg performance-szal való párba állítása.

Az írónő szerint ugyanoda visznek a performerek videóinak élményei ahová a szöveg, tehát nem feltétlen szükséges ez az ismeret, de ha már nem „szüzen” olvas az ember szerinte gyengéje egyes szöveghelyeknek mint átiratoknak, hogy a performance vizuális sokkját nem pótolják, és nem is tudják helyettesíteni. Bartók Imre csatlakozott ehhez a gondolathoz, melyet azzal egészített ki, hogy a verseknek önmagukban is magas színvonalat kell elérniük, és nem biztos, hogy szerencsés a versek és (esetünkben) videók együtt hatása, a szöveg absztrakciós jellegére nézve.

… a kérdés, hogy elvárható-é a kötet hússzori elolvasása egy naiv olvasótól, kérem ez nem kérdés mert ez már nem a szerző, vagy a kritikus, hanem az olvasó saját elvárása. Hiszen nem feltétlen problematizál egy, vagy akár ezer olvasó sem, hanem élvezkedik, unalmát űzi, vagy kedvét kívánja rontani vagy emelni, sőt fogadjuk el, hogy lehet, van akinek ez az üres teoretizálás is például nem hogy szükséges jó, de épp egzisztenciális panaszaira is recept, tehát teszem azt, tízezerszer áll neki és forgatja, mert beleszeret. És nem kell feltétlen értőnek lenni, lehet, hogy nem kell ennyire értenünk. Egy kedves ismerősöm hívta fel erre a figyelmem, akiről még lesz szó.

Két vers a Szellős, árnyékos és Az egész szerkezet című, igen csak feladta a leckét, és magam is elgondolkodtam olvasásukkor. Megint csak Csobánka Zsuzsa tette fel a teoretikus kérdést, mely egyben igazából jó válasznak is tekinthető, mert segíti a gondolkodást a véleménye, az, hogy legalább feltételezi, hogy van célja ezzekkel a versekkel a művön belül a szerzőnek, van direktség a szerző szándékában és onnan is meg lehetne fogalmazni lehetséges értékítéletet a versekről. A többiek felvetették, hogy biztos érdekesek ezek a versek bizonyos szempontból de annak kontextusát sem Bartók sem Lengyel nem írta körül. Talán abban értettek egyet, hogy ennek a két versnek meg kellett történnie.

Bartók szerint nincs is igazán kihasználva ez a Marszüasz előtörténet, mert például nem a szégyen és a megaláztatás hanem az egyensúly Apollón általi visszaállítása a fontos az eredeti történetben, hogy megfosztódik Marszüasz a hamis bőrfelülettől. Szerintem éppen az amit kifogásnak emel a kritikus, az az érv áll a kötet mellé. A bőrnek a szélben, akár ha annak önmagáról való beszédét értjük a köteten belül, a múlt jelenbéli megszólaltatásáról van szó. Ilyen szempontból a fülszöveg ígérete is megállja a helyét a történet mesélésének viszonyában. Ez a keret okozhatja például a szégyenérzetet, hiszen a lehántott bőr beszél (akár magáról), zenél a szélben, melyet a könyv a maga jelhordozó voltával teherként magára vesz. Ilyen értelemben tökéletesen reflektált a könyv és bőr, mint hordozó médium szerepe, és motivált az alaptörténet szerepe. Számomra legalábbis ez nem okoz problémát így látni, olvasni.

A beszélgetésből az a tanulság számomra, hogy a már említett kritikai pozíció felelőssége a vita során azt eredményezte, hogy a kijelentések szintjén pálcát törni nem tudó véleményt alkotók szóváltása is egy kicsit parttalanná vált, pedig nem akart. A beszélgetés tehát a problémák sorjázásának, egyre több a könyv kompozíciós és tartalmi részeit érintő, a befogadás lehetőségeinek inkább gátat vető értelmezésekre hívták fel a figyelmet (pl más médiumok kísértése), és ennek következtében a megemelkedett gondok, mint az emelkedő talajvíz egzosztenciáli gondjaként, részemről eredménytelenné tették a beszélgetést.

Persze ilyet nem lehet mondani, ezt a végleges eredménytelenséget mégsem lehet kimondani kizárólagossággal, hiszen a vita, a beszélgetés mindannyiunkat új és új gondolatokra ébresztettek, amikkel tovább mentünk az estébe, s át a következő napba. A beszélgetés lebegtetése ilyen módon nem a megfejtés hanem a vita fennmaradásának eredményeként váltotta be célját, és ilyen értelemben a kritikai álláspontok valóságos érvénnyel bírnak, elismerem. Ez viszont megint csak értetlenkedésre ad okot, még ha összemosódni látszik a két vonatkoztatási pont, hogy ha egy új szellemi termékről igen is már van mit beszélnünk, miért támadt az az érzésem, amit Lengyel Imre Zsolt kimondatlanul is hangsúlyozott, mintha meg akarnánk, meg kellene fejteni, mint egy kódot, a könyv egészét?

Hogy áll összefüggésben az iménti dolog az el-lehessen-mondani gesztusával, azzal, hogy a kritikus majd itt mindent elmondhat? De itt valaki hibázott! Hogy ki? Hát a szerző! Lengyel Imre Zsolt azt mondta, hogy hússzor olvasta (én most szó szerint értem), de még így is a szövegek hálózatképzése még mindig új kihívásokat kínált számára. Nem bántásként mondom, de azért ha már elhinném is akár hogy hússzor, de mondja már hogy tetszett, hogy jó volt, hogy nem bántották ezek a versek annyira, hogy kimondható ne legyen, hogy huszonegyedszerre is elolvasnám, mert olyan jó kihívásokkal találkozni. Vagy mondja azt, hogy nem volt érdemes. Így világos lenne, hogy nem személyes érdekű a kifogás, hanem van egy talapzat amit összezilált a kötet. Így érteném.

Hiányzott, hogy Csobánka Zsuzsa olvasatán kívül alig lehetett észrevenni, hogy itt egy ember írott szellemi termékét olvasta egy másik ember, aki azt méltatni, vagy marasztalni, esetleg, hogy emberi voltában úgy tudta volna olvasni, hogy az valamiképp az ő emberségét megmozgatta volna. Naiv kívánság, lehet, de annál inkább kívánom.

Nem tudva arról, hogy egy (a részükről is látensen és gondosan észben tartott ) laikus olvasó nem rég tárt szívvel fogadta be az előző napokban a kötetet, és elfelejtve ha zavarta őt a címek idegensége kihagyta a címmel való foglalatosságot, és utána nézett utána, és dolga végeztével letaglózva tért nyugovóra, a könyv után, aztán a fáradság után. Ez a barátom másnap felhívott és azt mondta: Nem fogod elhinni! Erre én itt állok tanácstalanul, a tanácstalan befogadói magatartások kényszerében.

(a fotókat Molnár Fruzsi készítette)

Kántás Balázs kritikája a könyvről:

“Összességében azt mondhatjuk, Krusovszky Dénes A felesleges part verseiben nem tagadta meg azt a lírai ént és azt a világot, melyet két előző kötetében megkonstruált. A szövegekből sugárzó szorongás és a megnyugvás iránti vágy talán még erősebb, mint eddig volt. Fegyelmezett, remekül szerkesztett versekkel van dolgunk, melyek egyáltalán nem hajlanak a túlzásokra, a felesleges pátoszra, s talán egyetlen jelző sem felesleges bennük.”

olvasd el!