A szél lesz, ami elsőnek megőrjít.
Ő tudja már, hogy kívül nincs világ,
és ezt suttogja folyton, bár igyekszem
nem figyelni rá. A baglyok is,
ha arra nézek, rám kacsintanak,
csak hogy undorral forduljak el
úgy tenni, mintha a csillagképeket
tanulmányoznám közömbösen.
Hiába. Odafönt csak világító
matricákkal teliragasztott ernyőt találok,
gyerekszoba plafonján díszelgő
ikeás giccset, amelyet kaparhatsz
ítéletnapig, sose fog lejönni,
és nincs helyette más, ezt kell szeretni.
Néha még fölugrom, hátha egyszer
tíz körmömmel fölhasíthatom
a körém tekert valóság papírját,
de nincs menekvés, mindennél erősebb
már ez a burok, és minden éjszakám
egyre álmatlanabb, egyre jobban
félek a körém gyűlő percektől,
óráktól, napoktól, amelyek ijesztő
szenvtelenséggel tanulmányoznak,
hogy ha eljön végre az ő idejük,
és nem figyelek, rögtön elkapjanak,
megkötözzenek, és fölboncolják,
ami még belőlem megmaradt.