(Részlet Az Óriáscsecsemő regénykezdeményből)

Tibike, rakd meg a tüzet. Lobogjon. Nehogy az árnyak elfelejtsenek, mert úgy jársz, mint Hat Kovitz, aki elvesztette szeme-világát. Hogy? Hát el is mondom hát.

Az úgy történt, hogy Hat Kovitz kiment egyszer ugyanilyen holdvilágos este volt annak idjén ahol történt egyszer; a családi tűz épp előtte melengette meg, persze mindig a mások lába köze. Bátorsága ágyékának ösztökéből hajtott ki. Egyszer volt, hol, hol nem, volt egyszer egy járás, ami kiment és azóta folyik, mert vissza nem jött, elmúlt, de el volt azért kezdve. Emese álma Kovitz, aki egyszer kiment, felhajtotta a sátor szegélyét, és arra is gondolt, hogy az asszonyba, akár a rétisas, belé marhatna valami ronda állat. De legalább jól mellbimbón szúrhatná egy szúnyog. Gondolta, hogy rajtaüt a reggeli fény ezen a hátborzongató szép asszonyon, és talán Álmos, az emlékezet furcsa vadászútjairól hazatérve, legalább jól megtépázza, hogy vágya-álma rohadjon meg örökre. Dögöljön meg az Emese ha hagyta, szolgájának megszégyeníteni rózsaülepit. Vagy marna bele a Turul, hogy aztán lehetne imákat költeni érette, lehetne kegyelembe esni.

Eszébe vót minden e féle.

Kiment, félelemmel telve Hat Kovitz a sátorból, egy gömbölydedre koptatott kőhöz. Lassan sétált oda, a távolba. Félt. Há mitől félt volna? Hát attól, hogy álomba esik, s ura kardja átlikasztja testét, a lelke pedig túlvilágra jut. No, Fogva övét, mint aki fél, hogy méltósága rajtavesznék ha elengedné azt, letérdelt a kő elé.

A tábor határán volt már, éppen keleten, ahol a felkelő Nap jöttében szabad levegőt ráncigált a rengeteg éjszakából. Kicsit fellélegezett. Gondolja, a tej reggelre beleromlik mert megjárja valami varas ránc a fehérséget a völgyben. Megalvad, és megsavanyodik és végre elalszik az utolsó cseppje is. Letérdelt és ettől félt Hat Kovitz nagyon. A romlástól, attól. Így kurogatta Emesét Hat Kovitz, estelente aztán kiment az asszony sátrából, és volt neki ettől kivált nagy félelme. Ezért gondolta néha bárcsak Emese teje is megaludna, és belépöffedne, hogy ne is kivánná meg többet. Urától félt, álmos Királytól kinek a cím emelte nevét nagyra; volt is ok rá félni tehát Álmost, az Urat.

*

Rakd meg a tüzet jól fiam, meg ne szúnyodjék. A Lépés nem látszik csak a nyom, a lábak elülnek a setétbe. A szellemvilág segedelme lesz úrrá ilyenkor a beleken, az ember mindenhova odakeni a mocskát, de ilyenkor meg nem látszik. Ugyanígy a gyílkosság fertelmes bűne sem félemlíti a tettest. Csak bíztatja, hogy hátunk mögé kerüljön. Meggyorsítja a nappal botladozók lábait az éjszaka. A súly hangtalan ereszkedik arra a talajra melyen az álmatlan test fekszik, vagy felül. A nyomokat viszont a nappal feltünteti újból. A tett elrégül, de a szél a helyszínre jár, és rajta. Ezért bosszankodunk olykor. Aki fáradtan érzi, hogy az éjszaka húzza, nem az álom, Egy furfangos ördög mérge az és ilyenkor bátor egy gyilkos, gyilkos ha van. Aki itt van körülöttünk valahol, nem is biztos hogy engedi hogy lássuk. Nem fáklyával jár. A félelem kardot forrasztott azonban a magyar ember kezébe. Az párnája és lelke, de aludni nem felejt el mégsem, mert szeret a földhöz közel hajolni.
A magyar lóra hágott. Az az ő bátorsága és vitézsége de nem nőtt a hátára. Szépen ropog, szép tűz, szép parázs, szép fény, kedves gyermekem. Itt egy hazug mese, el ne hidd! Egyszer, és nem mint a magyarok, voltak még valamikori régi vendégek a határon, akik segítségért jöttek eleinkhez, szemtől szembe. Kérték válasszák szét őket lovaiktól, mert olyanok voltak mint az állattal összenőtt ikrek, mert hallottak csoda leventéiről akik látva az szomorú csúfságokat széjjel szakították az élővilág garázda gyümölcseit, az ördögfejű kentaurokat, Isten segedelmével megáldva. A becsület megköveteli, hogy ne ragadozzon egymásba két idegen test, csak ha el is tud válni egy a mástól. És így van ez az asszonyállat és a férfiember között is. Értetted-é?

Ámmen.

Hol is tartottam: Hat Kovitz kiment és zokogni kezdett, mert félt minden mendemondától. Minden áldásra fejet hajtott volna, de semmi kegyelmes nem jutott eszébe végül amivel legalább megnyugtathatná magát. Amire emlékezett, és újra fogadalmat tett mindenre, ami eszébe jutott, hogy Hét volt még tegnap, de ma már csak Hat, és szerette volna mind a maradékot is belé-tékozolni a szeretett ráncos holdkelésbe. Nem volt másról szó, hogy Emese a test vigalmára hajló asszony volt, olyan, mint egy szűkölő kanca, akitől az ember szeretni tanul meg. De nem jó, te óriáska-gyermek ha asszonytól az ember nem tud szabadulni. Ha ott lennék én is, bizonyára mellé feküdnék, de szeretnék mellette lenni ha ronda vóna is, mert Hat Kovitz meg az egész bagázstól látom mennyire lehet is szeretni azt az asszonyt. És kívánta nemzetünk, mígnem élete belefogyatkozott a mi fogyatkozó kívánásunkba, amíg el nem feledjük teljesen,

Ámmen.

Belé fog, meglássátok pusztulni szegény, hogy nem vágyunk, mi, magyar férfiak az Ő termékeny alakjára.
Íme az Asszony. És méhében növekvő gyermekei. Így búslakodik, vágyakozik, tanakodik, hogy hátha menekedik a kis Hat Kovitz az ő fogyatkozásában. Akkor megjelent neki csodák módjára Szent Péter, és azt mondta: Nekem a kakas szólt, hogy ne beszéljek bolondot mikor feladataim voltak a jövőben. Hát szerényül mondom neked, te szorongó jámbor ember te. Ne se neki. Te se búsulj semmit, ne is szóljál, mert amit teendeni kívánsz, emberi, s ha nem volnék minden szenttel és szeretettel megáldva, megtiltanám neked, hogy holnap örömed leljed Sárában. Emesét? Hát már megint? Mit lehet itt tenni, sóhajtozott. És körbe nézett a rónaságon elgondolkozva.
Óriás vidék volt az ország melyen uralkodának őseink, hogy már az Őrdög is beléverte volna istentelen pallosát szép mezejébe országunk aranyos almájába. Verte is már az Gonosz kedves magyaroknak szélese nagy erősített határit, de semmi nem volt veszve.

*

Látod fiam? A tűz először annyit emészt amennyi friss fát aláteszel. Egyszerre tör minden finomságra. De ahogy növekszik úgy fogyatkozik ereje egyszer. Bőszségét a balga nagyravágyás szítja, és csak pusztítja a fát és a levegőt. Addig falatozik, míg nem magába fullad. Aztán szigetekre szakad és itt ott lángocskákban folytatja, de már szendén. Tudja, hogy az igazi ima a parázsa, ahol a tűz behúnyja a szemét és lelkét, és a fa utolsó réteg belső csutkájába rejti, és lassúdad nyalogatja, és könyörög, hogy táplálja valaki: nekünk sem szabad az Úrról megfeledkezni.

Na most, ilyenkor, rakj a tűzre, a mese tűz mellett kap erőre. Ott tartottam, hogy nem másért volt magára az ország asszonya, a király udvarán, mint a magyarok országának almája dagasztása miatt, hogy az bővelkedjék és növekedjék, és legyen vígassága az magyar népnek miatta. És történt ekkor az embertől elnevezett Úr egyik elmúlt esztendejében, hogy védtelen volt Emese egyetlen pár becses féltett csecse, meg a jóra való ülepe, az udvar forgó lószerszámatól. De nem hogy csúf, mert olyan szép, de olyan csodálatos volt, az Emese, mint a szerető Anyád, kedves Fiam/Lányom/Szeretőm. Meg is lehet érteni, hogy a boldogságos asszonyvilág bűnös tövit kívánta szagolni mind aki közelébe kerülhetett. A férfiak rab asszonyai is csak sósra sírták az ételt.

Hogy szavam ne felejtsem akkor azt mondta Szent Péter, miután minden körülményre reavetette szemét: Ha neked nem kell Sára, pedig őt szebbnek találom, odaadom neked Emesét, nehogy megszakadjon a te szíved. De vigyázz nehogy rajta kapjon Álmos, mert Emese sátra tegnap igen kiszellőzött, tegnapelőtt járt már nála valaki, és ma te voltál hivatalba nála, tudom. De azzal most te ne is törődj, most már csak téged vár. Holnapra megalhat a királyné teje, úgyhogy ha Emese elalszik, Álmos magáévá teszi őt, és téged már nem fog kívánni. Dunha lesz ami magát takarja. Nem találsz szívén aprónyi rést szerelmes keservedre. Hagyd a füveket otthon, hagyd, mert egészséggel téged kíván és ha ébren van, minden praktika hasztalan. De te korán menj sátrába, mert ha elkapná az ásítás, menekülnöd kell, ne gondolj akkor a csábításra, mert rád tör az Úr és elveszi mind a hat életed.

Bizony, mondom, nagy madár képibe meglátogatja majd előre rendelt időben az Úr Nagyasszonyotok.

Értett, amit értett, megörült annak, amit hallott, rá is bízta magát a maga elragadtatására.

*

Csak még piszkáld meg körbe a parazsat, nehogy a száraz füvet meggyújtsa. Egyhalomba, úgy, és úgy fiam, a közepére, érjen a piros vörössé, hajoljon belé az éjszaka levegője, tüsszentsen parazsat magából, változzon kékes lángra a forró levegő, és lobbanjon sárga, fényszínű pusztító lángra. Rendben, jó is lesz így, te óriáska-gyermek.

Reggelre egyszer csak a kelő nappal együtt megérkezett a nagy széles határ messzi horizontja felől a király. Alacsonyabb volt minden régi hadvezérnél, lóról beszélt és ló mellől prédikált, és a fehér ló húsával fenyegetőzött, ha ellene kikelt valaki, de meg nem büntetett senkit, mert minden férfi az ő ágáról serkent közülük. Úgy hogy meg is nőtt a kis urakban a szándék, hogy csak a jó szokásnak éljenek, és ne érezzék maguk rosszul ha jelen van. Megérkezett, és benézett az asszony sátrába. Nem vette észre Emese álmát aznap este. A szúnyog szemtelen persenésére oda se nézett. Megszokta, hogy álmában látogatja párját, és minél inkább az istenek szerelmének élt, ahol a testnek nem lehetett nyugodalma, este látogatta meg, mikor ő is nyugton van és leszállhat a lóról. Emesét csak közgyűlésekre hordozta magával, hogy az emberek figyeljenek rá is. És figyeltek is te kis szerelmes legény, félelmükbe hogy szemük az asszonyt legeli, nehogy bárkit is eláruljon egy tekintet. Mindenik úr az ő Urát figyelte, Álmost, azok a szegény urak.

Álmában hidegre keményedett az Uralkodó teste, de nem lehetett használni, mert életét ilyenkor álmai harcából vívta ki. Szerelmes asszonya csak rá vágyott, mert szerette termetét, szép homlokát, büszke tekintetét, széles csípőjét, asszonyos hangját, nadrágja gombolyát viszont nem szerette. Mert olyan volt, mint egy sas orra, mely csak bele kóstol, de nem nyársalja fel, megcsípi de nem égeti meg egészen. Ezért kapott rá a királyné az úri játékokra. Kendőt tetetett magára estinkint, és faránál megszaggattatta. Amennyire ki volt módolva az egész, szokásán rajta is feledkezett. Ha valaki bement hozzá, szó nélkül, a maga becsén múlott, hogy könnyít-e magán. A királyné nem szólt semmit. Csak feküdt nyughatatlan, és arra vágyott, hogy az Úr egyszer meglátogatja teste egész valójában. Ha aludt, késő volt már, és a látogató férfiak azzal játszadoztak, hogy vaj éberen vagy álmában találják Úrnőjüket. Mert akárhogy szolgáltak annak a szokásnak amit ha megparancsol Emese tehettek volna veszélytelenül, de mivel parancs nem volt rá, ezért a bűn lajstromába tartozott minden mívelésük. Ha valaki álmában találta megforgatni szerencséjét, reggelre felhők gyülekeztek, és a sápadt képű vezér saját kezével négyelte fel álmának zavaróját. Fáradt, kivirrasztott szemekkel, benne mélységes szeretettel nyakazta le pusztulásba menő szolgáját, akit unottan búcsúztatott és asszonyait magához vette. Ha éjjelenként az urak ébren kapták Királynőjüket, nem kellett tartani semmi következménytől. Azt érezte a férfi is, amit érzett, és egy rövid időre Emese is elhitte, hogy azt érezi, amit szeretne, s hogy amit szeretne, az megtörténik akkor. A veszély elmúltát, azért mindig a hajnali tiszta kék ég hozta hírül.

*

Ejj te gyermek, hogy megálmosodtál. No, akkor fejezzük bé holnap. Hallgatnád, igen-é? No akkor figyelj, mert most jönnek csak a varázslatok. Este, mikor bement hozzá Tibike, az Emese asszongya neki, mikor a titkok alagútját Tibike felfejtette és merészséggel beléhatolt, nekiállva a setét világnak. Jajj hát persze fiam jól szólsz, úgy van Hat Kovitz, de már csak öt.

Az Emese azt mondta: Felismerem alakod, tegnap is te jártál nálam. Mi a neved? mert ugyan ahányszor meglátogat egyiktök, én Urammal altatom magam, de a te formád meghasítja szívemet, és aludni sem tudok tőle. Érzem hogy az álmokon kívülről érkezel Tiborc, mint egy madár aki alászáll értem, és meséssé teszi életem.

Psszt, elaludtál te csepp, álmodj vezéreddel te kis férfiú. Álmodd azt, hogy mi történt Öt Kovitzal Vagy nosza, csak rakd a tüzet, gyűljön benned a melegség, a tűz, mert ha nem forró, itt felejtjük magunk, s ha elalszunk nem kelünk fel soha többet. A tűznek égetni kell, Fiam/Lányom/Szeretőm, ki hajol most föléd? óriáska gyerek Tibike, Te. Mint Pityi Palkó forgó ostora, vagy pici rigójának, úgy kell neki csípni. Ejj megcsíplek, kis madaram. Tán nem tudod te még, hogy olyan forrónak kell lenni, hogy a lányok elfussanak, ha nem bújtak még ki a szoknyád alól.