„Niemand sollte glauben, dass ein weiteres halbes Jahrhundert Frieden und Wohlstand in Europa selbstverständlich ist. […]Wir haben eine historische Verpflichtung, das Einigungswerk Europas, das unsere Vorfahren nach Jahrhunderten des Hasses und des Blutvergießens vor über 50 Jahren auf den Weg gebracht haben […] Es darf nicht geschehen – das ist meine tiefe Überzeugung -, dass später einmal gesagt werden kann, dass die politische Generation, die im zweiten Jahrzehnt des 21. Jahrhunderts in Europa politische Verantwortung getragen hat, vor der Geschichte versagt hat.” (Angela Merkel)

A Nobel-díjas José Saramago Megvilágosodás (Ensaio sobre a Lucidez) című regényében az alapszituációt az adja, hogy a választásokon a szavazópolgárok egyre nagyobb hányada üres szavazólapot dob az urnába. A trockista szerző regényében ezek után a demokratikus kormány egyre komolyabb elnyomással próbálja meg „szabadságra kényszeríteni” az embereket. Bár a regény a Vakság folytatása, ezúttal a megváltó feloldás elmarad.

Hasonló témát feszeget Rónai András esszéje is, aki szerint a „demokratikus nyugat” vezetőinek ideges reakciója Jeórjiosz Papandreu görög miniszterelnök népszavazási kezdeményezésére annak a bizonyítéka, hogy az Európai Unió vezető államaiban egy olyan technokrata szemlélet vált uralkodóvá, amely már nem tartja magát a népszuverenitás elvéhez, és ahelyett, hogy a hatalom a népet a közoktatás által a politikai döntéshozatal kompetens aktorává emancipálná, valójában a fontos kérdéseket üzletemberek hozzák különböző bizottsági és igazgatótanácsi üléseken. Ez a megközelítés nem áll messze a Kommunista kiáltvány megfogalmazásától, miszerint: „A modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoáosztály közös ügyeit igazgató bizottság.”; nem meglepő, hogy a kormány mérsékelt támogatójának számító mandiner.hu részleteket közölt az írásból.

Nem áll messze ettől az állásponttól az euroszkeptikus Nigel Farage európai parlamenti képviselő, aki beszédében kiemelte: az euróválságot szerinte nem demokratikusan választott vezetők robbantották ki, akik mindent megtesznek, hogy eltussolják az ügyet: amikor Papandreu referendumot akart, elmozdították, amikor pedig Berlusconi lemondott, úgy került helyére új miniszterelnök, hogy nem tartottak időközi választást. Vagyis Frage amellett érvel, hogy az Európai Unió demokráciadeficitben szenved, amelyet a népszavazás (esetleg a bázisdemokrácia) tudna orvosolni.

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a kérdés aktualitása nemcsak ez, hanem az IMF hitel kérdése, ahogyan azt a Véleményvezér blogon tárgyalták, hiszen a kérdés ebben az esetben az, hogy fel lehet-e adni a gazdasági szuverenitást (vagy annak egy részét) életszínvonalbeli előnyökért? Vagy másképpen, eszmei szinten fogalmazva meg a kérdést: demokratikus akarattal elidegenítheti-e magától a nép elidegeníthetetlen jogát, a népszuverenitást?

Legalitás vs. legitimitás

A kérdés innentől kezdve kőkemény politikafilozófiai és államelméleti kérdéseket feszeget, hiszen felveti a kérdést, hogy mennyiben van joga egy generációnak az elkövetkező generációk terhére hitelt felvenni/elhasználni a Föld erőforráskészletét/elszennyezni a tengereket stb.. Hasonlóan felmerül problémaként, hogy mennyiben határozhatja meg egyik generáció a másik generáció helyett a politika normatív alapjait (gondoljunk itt például a német Alaptörvény Ewigkeitsklauseljére, vagy akár Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatára). Azonban mind közül a legfontosabb probléma a demokrácia megalapozottságának a kérdése: az eddig többé-kevésbé evidenciaként kezelt demokratikus minimum az 1989-es fordulat után radikálisan megingott, és immár mind jobb (értve ezen a rendpárti, piacbarát megoldásokat), mind baloldali (értve ezen a „még több demokráciát” követelő, piacellenes tendenciákat) kihívókkal szemben is igazolnia kellett magát. Az már csak couleur locale, hogy Magyarországon még ez a két megoldás is teljesen véletlenszerű keveredésben jelenik meg az anti-establishment erőknél, miközben retorikájában ugyanezekre a kihívásokra támaszkodik a jelenlegi establishment is.

Vagyis ha kultúránk egészét nézzük, a demokráciának mindenhol igazolnia kell magát mint legitim rendszert, amely mindenki (vagy legalábbis a társadalom döntő többsége által) elfogadott értékeken nyugszik, és amely képes az állam dolgait láthatólag jó irányba vinni (good governament). Ezzel párhuzamosan azonban szüksége van egy olyan legális játéktérre, amely egyfelől képes biztosítani az állam működőképességét (azaz hogy nem jut oda, ahova Belgium), és emellett képes a társadalmi feszültségeket, problémákat és igényeket pártokba kanalizálni, amelyek azután a demokratikus küzdőtéren legális megoldásokat találnak ezekre.

A probléma akkor adódik, amikor a két kívánalom összeütközésbe kerül, és a nyilvánvalóan legitim igények illegálissá válnak abból a pragmatikus megfontolásból, hogy nem lehet mindenről népszavazást tartani (ahogyan ezt igazolta, hogy Svájcban 1990-ben is csak szövetségi nyomásra fogadta el minden kanton az általános választójogot, hogy adókról szinte sehol sem lehet népszavazást tartani stb.). Jellemzően olyan kérdésekben nem, amely kérdések eldöntendő és nem egyértelmű kérdésekként való feltétele vagy a demokrácia alapjait kérdőjelezné meg (egyetemes és elidegeníthetetlen emberi jogok, diszkrimináció tilalma stb.) vagy pedig értékválasztásnak tüntetne fel egy közgazdasági kérdést (mi a jobb: most kicsit rosszul élni, vagy nagyon sokáig nagyon rosszul élni). Márpedig a nyugati típusú demokráciák arra épülnek, hogy a fenséges népet csak akkor kérdezik meg, ha értékválasztásról van szó – hiszen az állam világnézetileg semleges, tehát ilyen döntéseket nem hozhat –, viszont amint szakmai kérdésekről van szó (hol legyen víztározó vagy hulladékégető), akkor tradicionálisan a kormány a lokális érdekek ellen kénytelen dönteni, és azokat a döntéseket be is tartatja.

Populizmus és rendszerkritika

Míg Európa szerencsésebbik felében a marxizáló, úgy Kelet-Európában a nacionalista rendszerkritika dívik, amelyek pontosan ezeket a kérdéseket feszegetik: jobbról az állam világnézeti semlegességét kérik számon, és úgy gondolják, hogy az államnak nem kell minden egzotikusnak/elmebetegnek/abszurdnak tűnő hülyeséget ugyanúgy támogatnia, mint a tradicionális gyakorlatokat. Ezzel szemben a baloldali kritika éppen azt szokta számonkérni, hogy vannak olyan tradicionálisnak tekintett panelek (közteherviselés, honvédelmi kötelezettség stb.), amelyek nem tehetők kritika tárgyává. Ezek a magukat rendszerkritikusnak tekintő gondolkodók általában úgy vélik, hogy ezen panelek jelenlétének egyetlen oka a tőkések nemzetközi összeesküvése, ami által kilopják a demokráciát a köztársaságból.

Korunk érdekessége, hogy a kapitalizmus kritikájában a legkülönbözőbb anti-establishment csoportok találnak egymásra, és ha az IMF vagy a G8 ellen kell tüntetni, akkor vígan masírozik egymás mellett a újnáci, a újkommunista, az iszlám fundamentalista – és tulajdonképpen a katolikus megújulás képviselőit is csak az erőszaktilalom parancsa tartja otthon, mivel a katolikus társadalmi tanítás másról sem szól, mint a kapitalizmus elembertelenítő „bűn struktúrájának” szeretetelvű megtöréséről. Logikusan merülhet fel azonban a kérdés, hogy amennyiben ilyen széles társadalmi összefogás alakult ki a kapitalizmus ellen, akkor kik azok, akik védik ezt a rendszert és miért van még életben?

Stahlhartes Gehäuse

A kapitalizmus legfőbb hibája már Marx szerint sem az ember és ember közti hierarchia felállítása volt (amely egyébként minimum Rousseau óta a baloldali gondolkodás központi kérdése), hanem a globalizáló jellege: miközben a prekapitalista termelési formák bár általában lényegesen elnyomóbbak voltak a kapitalizmusnál (talán empirikus ténynek vehetjük, hogy rosszabb rabszolgának lenni, mint proletárnak), azonban érintetlenül hagyták az élet egyéb területeit, ezáltal megőrizték humánusabb jellegüket. Miközben valaki totális gazdasági kiszolgáltatottságban élhetett mint rabszolga, az élet egyéb területein egyenlőnek volt tekinthető, barátságot köthetett a gazdájával, amiért az később felszabadíthatta stb. Hasonlóan: egy jobbágy lehetett nagyon rossz helyzetben, de mégis személyes kapcsolatban volt urával, alapvetően nem volt elidegenedve, hiszen egy ember egy másik embernek volt alávetve.

Ezzel szemben a kapitalizmus mind horizontális, mind vertikális irányban megállíthatatlanul kebelezi be az élet különböző területeit: az őt létrehozó társadalom minden nem gazdasági kapcsolatát is igyekszik tisztán gazdaságilag megragadható kapcsolattá redukálni („A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta. […] Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította.”), és minden az őt létrehozó társadalmon kívüli társadalmat is igyekszik integrálni önmagába. Ezen túlmenően az egyre fokozódó ütemű technológiai fejlődés az új kapcsolatok lehetőségét is megszünteti, hiszen nincsen ideje megszokni az egyes embernek az újat, már egy még újabb lép a helyébe. Az elidegenedettség tehát nem más, mint hogy egy, az ember által létrehozott valami, a tőke mint idegen áll szemben az emberrel, és immár az embert nem egy másik ember, rabszolgatartó vagy földesúr, hanem egy személytelen valami, a tőke tartja függésben. Ráadásul ez az új úr minden korábbinál kegyetlenebb úr, hiszen megköveteli, hogy ne legyenek más istenei ő előtte, minden viszonyt tőkeviszonnyá próbál silányítani. A csel tulajdonképpen az, amiért a rendszer ellentmondásai éppen a kapitalizmusban fognak Marx szerint elvezetni ahhoz, hogy a proletariátus megdönti a tőke uralmát és bevezeti az osztály nélküli társadalmat, ti. hogy a tőkés is a tőke szolgája, ahogyan Hegelnél a világtörténelmi személyiség a korszellem szolgája, hiszen a hideg számítás alól ő sem tud kibújni, különben tönkremegy. Az már más kérdés, hogy a marxi válasz, a munkamegosztás felszámolása erősen problematikus.

Ezt az összefüggést jellemezte Weber a Protestáns etikában azzal a metaforával, hogy a könnyű kabátból acélkeménységű burok lett, amely már teljes mértékben maga alá temette azt a humánumot, amely létrehozta. És tulajdonképpen ez az oka az anti-establishment erők egybecsengő kritikájának: a populista koalíciót az a közös antikapitalista minimum tartja össze, hogy nem tartják természettörvénynek a gazdasági hasznosság elvét, és a kapitalizmus acélburkát könnyű kabátként kívánják lerázni magukról. Ezt azonban ugyanazokkal a módszerekkel próbálják megtenni, amelyek egyszer már a harmincas évek nagy társadalmi kísérleteiben kudarcot vallottak. Természetesen lehet arra hivatkozni, hogy a rossz vezetők vezették vakvágányra a jó rendszereket, de ez a fajta retorika a feudalizmus reziduuma, és annak igazoláshoz sem volt elegendő. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy hogyan lehetne megszüntetni a kapitalizmust, hanem hogyan lehetne emberarcúvá tenni.

Gottesfinternis

Marx és Weber kapitalizmussal kapcsolatos elmélkedései, amelyek végső soron arra futnak ki, hogy itt valami minden eddiginél átfogóbb támadás van folyamatban az emberiesség ellen, szervesen illeszkedik a XIX-XX. század filozófiai irányvonalába, amely legfontosabb feladatának a kereszténység nélküli kereszténység világának filozófiai megalapozását tekintette. Már a klasszikus német idealizmus egyes megoldásai is az „ateizmus isten dicsőségére” képzetét keltették, Heidegger pedig magánbeszélgetésekben már ki is mondja, hogy célja egy Isten nélküli teológia kidolgozása volt. Weber szerint korunk sorsa az, hogy ami régen nagyszerű volt és egész társadalmakat áthatott, az most középszerű és csak az interszubjektivitásban jelenhet meg. A kései Heidegger szerint „már csak egy Isten menthet meg bennünket.” Schiller megfogalmazásában: die Weltgeschichte ist das Weltgericht: a világtörténelem az utolsó ítélet – nem azért kell „illúziótlanul” szembenéznünk a radikális rosszal, amely jobb esetben a világ (Holokauszt), rosszabb esetben mi magunk (Kékszakállú herceg vára), mert így jobb lesz, hanem mert nincs más – az Istenhez való fellebbezés jóbi gesztusát a kapitalizmus világában már nem gyakoroljuk.

Ha eltekintünk ezen diagnózisok vallási oldalától, a hegeli boldogtalan tudatot kapjuk, amely tudatában van az abszolút tudás lehetőségének, azonban képtelen kilépni individuális nézőpontjából. Azaz korunk nagyjából a Nagy francia forradalom óta, amely egyrészt megmutatta, hogy „mindent szabad” – az évszázadok hagyománya által megszentelt hivatalokat egyik napról a másikra el lehet törölni – , másrészt, hogy mindig van egy lépés tovább – hiszen a megindult lavina sorozatosan temette maga alá a forradalmai eszme újabb és újabb formáit –, értékválságban van a nyugati gondolkodás – Isten nélkül próbálja megalapozni a társadalmat, azonban a megalapozási kísérletek sorozata kudarcok sorozata. Az egyetlen működőképes eszme a népszuverenitás gondolata volt, amely esetben a népet mint szuverént tekintve lehet értékeinknek biztos alapot adni.

Hegel szerint a történelmi formák egymásutánját a negativitás, a kételkedés munkája hajtja előre: mikor egy rendszer belső ellentmondásai felszínre kerülnek, kétség férkőzik annak alapjaihoz, így a rendszer igazolni próbálja önmagát, ami az evidenciák elvesztéséhez vezet, ami miatt végül a rendszer egy új rendszernek és új evidenciáknak adja át a helyét. A fénykor tehát a pusztulás kezdete, a védelem a támadó eszköze. Ne feledjük, hogy szemben Condorcet állításával az emberi jogok nem matematikai igazságok, amelyeknek objektív realitása van, hanem az emberi tudat igazságai, amelyek az őket hordozó tudatformáktól függnek. Azonban ahhoz, hogy az evidenciájuk megmaradjon meg kell tanulunk nem védelmezni őket, mert amit védelmezni kell, az nem abszolút, azt vitatni lehet. Valahogyan így van ez a demokráciával is – amennyiben elfogadjuk a demokratikus minimumot, az úgynevezett „rendszerkritika” értelmetlen beszéd; nem elfogadnunk pedig még „feltéve, de meg nem engedve” sem szabad, mert akkor a populista koalíció máris győzelmet aratott. Ha népszavazást írunk ki olyan kérdésről, amelyek a demokratikus minimum szerint nem eldöntendő kérdések, akkor ezzel nem „több demokráciát” tettünk a rendszerbe, hanem leromboljuk azt.