„Tyger! Tyger! burning bright
In the forests of the night”

Dohányfüstben úszott a hely. Egy előadás után ültem be, piszok hideg volt, és azt gondoltam: „ miért ne üljek be egy italra, csak úgy ?”. Így hát beültem, a hely egy hátsó részén foglaltam helyet. Eléggé kavargott a fejem. Jean-Paul és Simon szerelme, a hangos zene, általában véve a hangzavar, és a Mester és Margarita járt a gondolataimban. Utóbbit nem csupán saját szórakoztatásomra olvastam, nem is először, de ez most nem igazán fontos. Tehát ott ültem, és zsongott a fejem, kicsit fájt is. Elkezdtem olvasni. Először nehézkesen ment a dolog, ahogy az lenni szokott. Nem tudtam teljesen odakoncentrálni, fel-felpillantottam, körültekintettem, megnéztem magamnak az embereket. Volt ott minden fajta. A lányokra koncentráltam. Eszem ágában sem volt odamenni valamelyikhez, vagy hasonló. Csak szeretem csodálni a lányokat a maguk sajátos szépségében. Egy szép lány olyan is lehet, mint egy szép kép. Az ember nem feltétlenül azért nézi, mert kezdeni akar vele valamit. Egyszerűen csak jó nézni. Szóval eleinte kevésbé tudtam a könyvre koncentrálni, aztán, ahogy haladtam előre, mégiscsak megfogott Bulgakov festészete. Például Woland, mikor színpadra lép a frakkjában, kíséretével. Lenyűgöző. A tizenkettedik fejezet végén jártam, az előadás volt soron, majd néhány perc múlva le is vitték a konferanciét, az elődás véget ért, és következett Ivan és a Mester. Tizenharmadik fejezet: A hős megjelenik. Szeretem ezt a részt, a beszélgetést, hogy végre találkozik a második világ, az írók értik egymást, és értik Pilátust is. Ekkor egy lány lépett oda hozzám:
– Kölcsönadod a könyved egy sorra? Szeretek beleolvasni abba, amit idegenek olvasnak, ezeknek a soroknak mindig van valami üzenetük.
– Ja.

Nem tudtam értelmes dolgot kinyögni, nem is feltétlenül kellett. Elkapott belőle úgy két, esetleg három sort, még a címet sem nézte meg. megköszönte, majd visszaült a barátnőihez. Megkérdezték, mit olvasott, a választ már nem hallottam. Próbáltam újra belemerülni a cselekménybe, először kevés sikerrel, de pár perc alatt mégis tovább olvastam. Mégse hagyott nyugton ez a fura eset. Miért jött ide, melyik két sort olvasta, stb… Éppen belelendültem a párbeszédbe, mikor észrevettem, hogy a lány felém fordult. Csak úgy a szemem sarkából. Nem néztem fel, vártam egy kicsit, aztán mégis felpillantottam.
Engem nézett:
– A barátnőim éppen valami titkos dologról beszélnek, amit nem hallhatok. Te hiszel a véletlenekben?
– Őőő, azt hiszem igen. – elvigyorodtam – Nem, mégsem hiszek.
– Akkor igen, vagy nem?
– Nem. Vagyis nem tudom. A véletlen alapból egy problémás fogalom, de szerintem ez nem véletlen volt. Szánt szándékkal jöttél ide, hogy beleolvass a könyvembe. Ha véletlenül pillantottál volna bele, az más, de így…
– Mégis véletlen, mert te ülsz itt, és a te könyvedbe olvastam bele.
– Nem is tudom…

Következett a csend. Nem tudtam mit mondani, csak néztünk egymásra, mosolygott rám, bejelentette, hogy most visszafordul, és visszafordult. Ott maradtam egyedül a könyvvel, meg ezzel a talánnyal. Eszembe jutott valami: Épp annál a résznél tartottam, amikor egy elmegyógyintézetbe bemászik egy ismeretlen Ivanhoz, aki történetesen költő, Ivan elmeséli, miért került oda, hogy találkozott egy emberrel, aki megjósolta Berlioz halálát, előtte pedig Poncius Pilátusról mesélt igencsak részletesen, és mit ad isten, kiderül, hogy az ismeretlen pont Pilátusról írt regényt. Akkor ez véletlen, vagy a sors hozta így? Jó, lehet azt mondani, hogy Bulgakov hozta így, de ez a kitérő, megfutamodó válasz. Szóval, amint látszik, olvastam tovább, és jött az ismeretlen nő a sárga virágcsokorral. A Mester nyomába szegődött, és nem mondom tovább, mert egyszer ezt már megírták, jobban, mint én tenném.
Két véletlen a könyvben, öt percen belül. Egy ilyen esemény után. Azt kell mondjam, hogy abszolút felkavart, és elgondolkoztatott.
A lány és barátnői távozni készültek. Felálltak, vették a kabátjukat. Képtelen voltam megállni, hogy oda ne szóljak az ismeretlennek.
– Ne haragudj, csak egy mondatot engedj meg! – megengedett. Leült velem szembe, és belém fúrta a tekintetét.- Csak azt akartam mondani, hogy szerintem a te részedről ez nem volt véletlen. Az én részemről annál inkább…- félbeszakított.
– Akkor neked jelent valamit?
– Hát nekem inkább, mint neked. Igazából nem az a véletlen, amit csinálsz, hanem Te vagy a véletlen. Nem csak nekem. Ha tényleg ez a hobbid, akkor mindenkinek, akinek beleolvasol a könyvébe. Hagy meséljek el egy történetet! – a barátnői ott álltak és vártak, ez egy cseppet sem zavart-. Egyszer volt egy nagyon hosszú éjszakám. Lementem a várba olvasni, nem is terveztem mást, de pont összefutottam a barátaimmal. Mindegy, nem megyek bele a részletekbe. Annyi a lényeg, hogy elmentünk két-három kocsmába, aztán bulizni. Hajnalban indultam haza, végig gyalogoltam a Lánchídon, fel a Várba. Úgy is arra mentem, és ismertem ott egy kutat. Nagyon ki voltam száradva, inni akartam, és teljesen véletlenül összefutottam egy kisebb társasággal. Két fiú ácsorgott ott, meg egy lány. Megkérdezték, nincs-e egy cigim, volt nálam három szál, így adtam nekik egyet. Mondták, hogy tekernek egy cigit, ha akarok beszállhatok. Nagyon betéptünk. Beszélgettem a két sráccal is, de nem is ez a lényeg, hanem a lány. A kocsijuk hátulján ültünk, a lenyitott csomagtartó ajtón. Lóbálta a lábát, és elkezdte mesélni, melyik a kedvenc könyve. Szerb Antal Utas és Holdvilág-ja. Elragadóan beszélt róla, egy szavát se értettem, de minden szavát éreztem. Magának mesélt, úgy az orra elé, nevetgélt, ekkor elfúlt a hangja, hallgatott és folytatta. Olyan volt, mint egy cica, amikor úgy elvan magában, biztos tudod, miről beszélek. Ismertem a könyvet, de semmi különös. Másnap tudtam, van benne valami, amit én nem vettem észre. Kell benne lenni valaminek, mert nem-létezőről nem lehet úgy mesélni, mint az a lány tette. Elolvastam, és megtaláltam. Többet ér, ha elolvasod az egész könyvet, mintha csak egy mondatot kapsz el belőle.
– Mi a címe?
– A Mester és Margarita.
– Komolyan? – meglepődött – Otthon megvan, mindig ott, a szemem előtt, de még soha nem emeltem le.
– Hát akkor itt az ideje.- közben nézett rám szépséges szemeivel-.
– Mi a neved?
– Jó a memóriád?
– Nagyon!
Lebetűztem neki, erre azt mondta:
-Az enyém Julianna…- egy kis szünet, és: – Hát akkor… Szia.
– Szia.
Elment, ott hagyott a gondolataimmal. Sokáig töprengtem még azon, hogy akkor most ez véletlen volt, vagy a sors akarta így?