„A megbilincselt költészet megbilincseli az emberiséget”
William Blake

Meggyőződésem, hogy a politikai költészetről lesz szó. De most, talán még inkább, mint máskor, meg kell hagynom a lehetőséget, hogy tévedek, a politikai költészetről beszélni egyáltalán nem ezt jelenti. Ha azonban így áll a helyzet és a politikai költészet kérdései egészen mások, úgy már muszáj lesz azt gondolnom, hogy ez a téma, egészében véve érdektelen és súlytalan.

Először is mesélni szeretnék. Van egy régi-régi egybegyűjtött Weöres Sándor kiadás, 1970-ből. Az első kötet végén található egy nem is tudom mi, mondjuk ciklus – külön kötetben nem jelent meg, azt hiszem –, a címe „Inter arma”. Ez alighanem az életmű leggyönyörűbb, vagy ha az nem, mindenképp legmegindítóbb darabja; éspedig éppen azért, mert az Inter arma – meggyőződésem szerint – majdnem kizárólag politikai verseket tartalmaz. A szövegek legnagyobb része a háború alatt íródott, de legalábbis valamilyen módon kapcsolódik a háborúhoz.

Túlzás lenne azt mondani, hogy a szövegek a háborúról szólnak. Ez alighanem túlontúl szűkre szabott témaválasztás lett volna Weöresnek. Amiről ezek a versek szólnak, azt hiszem, éppen a politikai költészet, azaz: hogyan lehet költészetet művelni akkor, amikor nem lehet megfeledkezni a társadalmi és politikai helyzetről, amikor úgy tűnik, semmi mást nem lehet és nem szabad tenni, mint politikailag cselekedni, állást foglalni, politikai költészetet művelni. Amikor a környező világ, mely mélyrétegeiben (ha nem is legmélyebbekben), akár tetszik, akár nem, társadalmi és politikai, mikor tehát e világ külső burka felreped és e mélyében munkálkodó, legtöbbször láthatatlan erők, hirtelen pusztító erővel törnek felszínre, és kerülnek hirtelen mindenki látóterébe.

Weöres alighanem érezte a kor hívását, nekiállt, hogy politikai költészetet műveljen. Csak hát hogy… nos úgy, ahogyan csak ő tudott – kicsit különösen, valahogy nem egészen úgy, ahogyan várnánk. Ezek a versek ugyanis nem csak hogy nem mozgalmiak, nem ideológiaiak, nem csak hogy sokszor nem állítanak semmit a politikáról, de amikor mégis arra kerül a sor, mintha valami egészen vállalhatatlant mondanának. Mindjárt az első szövegben – XX. századi freskó –, ott találjuk a sokatmondó szakaszt: „ne fontoskodjatok! ne akarjatok zászlót lengetni, építő, romboló, mentő mozdulatokkal hadonászni, hagyjátok a jelszókat, fontoskodó elveket, rángató eszméket!”.

Ilyet persze lehet mondani. Mindaddig, amíg a világnak más baja sincs, „csak” a globalizáció, az egyéniség elvesztése, a hétköznapokba, vagy üres ideológiákba való vak belehanyatlás, mely megfoszt minket a minőségi élet lehetőségétől. Amíg úgyszólván csak ennyi a baj, addig lehet ilyet mondani. Na de a háborúban? A vész közepette? Akkor, amikor igenis menteni kell, ami menthető? Amikor igenis fel kell állni, amikor fel kell szólalni? Amikor zászlót kell lengetni, a béke zászlóit és jelszavakat, az emberiesség jelszavait kell hangoztatni, akkor, akkor hogyan lehet? Nos, a vers nagy levegőt vesz és kimondja: „ne fontoskodjatok!”. És ez még nem minden.

1940-ben Weöres Pesten lakott és gyakran vendégül látta barátját, a költő Pásztor Bélát. „Képzelete – írja róla –, akárcsak az enyém, folyton kikívánkozott a náci terror és a háború által leszűkített emberi sorsból, ez kapcsolt össze bennünket”. Amikor összeültek, apró verseket faragtak, négysorosokat, ilyeneket, hogy

Mondok mondok éneket,
falra mondok képeket,
arany ágyra szűzleányt,
döglött lóra holt zsiványt.

Meg persze jókat is. Szemmel láthatóan nem az abszolútumban való végső elmélyedés céljából – bár nehéz elképzelni, hogy volt, amit Weöres nem ilyen indíttatásból tett –, hanem szórakozásból, az alkotás öröméért. Ami ebből kikelt, egy apró, de gyönyörű ciklus, az Inter armát záró Holdaskönyv.

Ezeket a szövegeket nagyon szeretem, viszont még ma, amikor már egész sokat merengtem rajta, sem tudom, hogy ezzel a képpel mit kezdjek: Weöres és Pásztor ülnek a lakásban, önfeledten fabrikálják a sorokat, olykor elképesztően mély, olykor teljesen értelmezhetetlen képekkel, rímekkel, ritmusokkal, közben pedig odakint zajlik a világháború. Az ablakon túl ott van Párizs, ahova most masírozik be a Wehrmacht, sok helyen már állnak a gettók, már üzemel Auschwitz-Birkenau. Alig egy év, Teleki Pál öngyilkos lesz, Magyarország belép a háborúba. Ők pedig csak írnak, képzeletüket kiszakítják a náci terror által leszűkített emberi életből, írják, írják a Holdaskönyvet. Mintha mi sem történt volna?

No igen. Vajon úgy írtak ők, mintha mi sem történt volna? Elbújtak a világ nyomorúsága elől, bolondos négysorosaik mögé rejtőztek, hogy ne kelljen látniuk, mi zajlik odakint? Gyáva volt-e Weöres és Pásztor, mikor magukra zárták a pesti lakást és írták a vén boszorkányok énekeit? Természetesen fogalmam sincs. Mégis meggyőződésem, hogy nem, a helyzet nem így áll. Nem próbálták letagadni, ami odakint zajlik, nem tettek úgy, mintha a világ nem állna lángokban. A világ lángokban állt, és ők mégis verset írtak. Írták a bolondok énekeit és garabonciások énekeit, írták a Holdaskönyvet egészen addig, amíg Pásztort be nem hívták munkaszolgálatra.

Állást foglaltak politikailag és emberileg. Ezt mondták: „ne fontoskodjatok!”. Miért mondták? Talán úgy értették: „a világon úgysem lehet segíteni, ebbe a szélmalomharcba kár belekezdeni. A vagonokat megtömik akkor is, ha röplapot gyártotok. A tankok bevonulnak az utcákra, akkor is ha felgyújtjátok magatokat. Ne tegyétek! Inkább műveljétek kertjeiteket, vonuljatok vissza a világtól, ne törődjetek olyasmivel, ami úgysincs a hatalmatokban!”? Persze nem tudom, hogy ezt akarták-e mondani. Viszont ezúttal is meggyőződésem, hogy a válasz nem. Hát akkor mi? Hogy lássuk, talán érdemes felidézni egy utolsó szöveghelyet, a Szkíták című „dráma-jelenet” legvégét. Itt látjuk Küngiszt, a szkíták királynőjét tanácsosaival körülvéve, amint – számos más, népe sorsát érintő döntés közepette – ítéletet kell hoznia gyerekkori barátja felett, aki elárulta őt. A barát, Szumo bűnössége kétségtelen, sorsa elkerülhetetlen. A megszégyenült férfi zavartan, félig öntudatlanul, mint egy gyerek, így könyörög a királynőhöz, aki ölében tartja őt:

„Kicsi Küngisz,
ugye nem hagysz megölni engem?
Madaram, jaj te, de jó meleg vagy.
Ládd, ruhám sincs! semmim se maradt!
Lefoszlottam, mint a kóró!
Jó lenne mindig itt lenni veled.”

Szumo nem hízeleg, csak fáradt. Tettei és azok következményei összetörték. Most már csak élni akar, szabadulni mindentől, megfeledkezni mindenről. A királynő viszont így válaszol:

„Szumo, nincsen se szokás, se törvény,
mely életedet újra neked adná.
Ha mertél ellenem bajt keverni,
merj általam meghalni, Szumo.
Elemed fel a fejed! légy erős!
Ne kelljen arcomat eltakarnom,
majd ha átlépsz az örök házba,
hol apád lakik és az én apám.
Majd borral kínálnak és megkérdezik:
miért jössz fel közéjük ílyen ifjan?
s te ragyogni fogsz a bortól
és én idelenn sírni fogok,
igaz-e Szumo?
(Körülnéz, mosolyog)
Szegénykém, alszik.”

Mit jelenthet mindez a mi kérdésünkre nézve? Először is azt, hogy megfutamodni úgysem lehet. Ha már áruló vagyok, úgysem menekülök meg, hiába próbálnék jámbor és szerény életet élni – ugyanígy, ha király vagyok, hiába próbálnék megmenekülni az ítélet elől, amit nekem kell meghoznom a barátom felett. De épp így költőként sem tagadhatom meg semmiféle viszontagság, háború közepette, hogy a feladatomat teljesítsem, a szerepemet végigjátsszam. Ahogy nem lehetek egyszerre ítélkező király és barát, úgy nem lehetek költőként politikus, ha e kettő az adott élethelyzetben más és más szerepet jelent (hiszen hogy micsoda költőnek lenni és mi politikusnak, korszakról korszakra változik, egy-egy helyzetben azonban mindig adott). Ez a „kell” és „lehet” nem erkölcsi felszólítás, hanem egyszerű tény – ha költő vagyok, úgy ez bizonyos szerepet jelent a kultúrában, melyből ha kilépek, megszűnök költőnek lenni, hacsak a költészet fogalma nem „mozog” velem együtt.

Ennek a mozgásnak azonban van egy kívánatos lassú, de legalábbis nem robbanásszerű üteme. Meggyőződésem, hogy az emberiesség a számunkra kedves és ismerős formában csak akkor őrizhető meg, ha nem hagyjuk, hogy a dolgok kialakult – számunkra kedves és ismerős –, emberi rendjét a társadalom, a világ viharai összedöntsék. Ha egy adott helyzetben a politikai költészetre való igény azért jelenik meg, mert a politika erőszakosan behatol az élet minden területére, úgy épp ebben a helyzetben nem szabad teret engedni a politikai költészetnek, ellentartani az ilyen erőszakos mozgásnak.

Kell tudni verset írni a háborúban nem a háborúról, hogy legyen legalább egyvalami, ami nem válik a háború martalékává. A politikai költészet ugyanis mindaddig, amíg egy kultúrában a politika nem költészet és a költészet nem politika, erőszakot fog tenni mind a kettőn, különösen a költészeten. Ha a politika, vagy az etika a költészetben a politika és az etika önálló szférájának hívására – ha ilyen az adott kultúrában egyáltalán létezik – jelenik meg – nem pedig a költészet belső mozgásai hatására –, úgy ez azt jelenti, hogy a politika és az etika bekebelezi a költészetet – megsemmisíti autonómiáját. A költészet persze nem szükségképpen autonóm, de meglévő autonómiáját igenis félteni kell attól, hogy nem szerves folyamatok révén, hanem társadalmi-politikai kényszer hatására hirtelen és erőszakosan számolódik fel.

Mindez természetesen nem jelenti, hogy a költőnek nem szabad felszólalnia a háborúban. De azt jelenti, hogy nem költőként, hanem állampolgárként, szónokként, politikusként kell felszólalnia. A költőnek eközben költőnek is kell maradnia. A költészet legfontosabb – talán egyetlen – társadalmi feladata – már ahogy én értem és ahogy talán Weöres is érthette – ugyanis ez: megmaradni költészetnek, bármi is történik a társadalomban.