– Széljegyzet egy (vers)vitához –

Előrebocsátom kellemetlen vitapartner leszek, hiszen elsősorban nem a leírt és itt, a FélOnline-on közölt szövegekre reagálok, hanem a Vízraktérben, november 10-én lezajlott versvita (továbbiakban: kerekasztal-beszélgetés; továbbiakban: kab.) által kiváltott reflexióimat közlöm. Egyrészt azért döntöttem úgy, hogy megírom az álláspontomat, mert számomra bosszantóan, sőt bántóan kevés volt az írt vita és a kab. során is a konkrét versszövegre hivatkozás. Értem én, hogy Hegel, Dilthey, Heidegger, Gadamer és mások felől is ugyanolyan érdekes lehet ránézni egy – valljuk be – irodalmi kérdésre, de néhány költői életmű (fülszövegen túli) emlegetése talán nem ront sokat a míves gondolatmeneten. Magam tehát ez utóbbira teszek kísérletet.
Másik indokom a megszólalásra, hogy az egész, itt kialakult, ilyen mérvű versvitának nem éreztem semmiféle aktualitását, egészen addig, amíg a kab. utolsó utáni pillanataiban a politikai költészet megítélése terítékre nem került. Erről viszont – és ennek bizonyítására is törekszem a következőkben – talán aktuális kérdés beszélni. Tudom, hogy ez csak egészen szűk szelete a versvita által kisütött tortának, ám számomra ez tűnik most (!) a leginkább továbbgondolható problémának. Egyúttal jó lehetőség, hogy – önző módon – magam is (szigorúan címszavakban!) átfussak azokon a szempontokon, amelyek mentén a kortárs magyar líráról és a politikai költészetről töröm a fejem.

Nem tartok attól, hogy a művészetben bármi visszafordíthatatlan történhetik! Mondom ezt azért, mert a versvitát elindító Kapelner Zsolt mind írásbeli, mind szóbeli megnyilvánulásaiból, versfogalmából a művészet autonómiáját (állítólag) fenyegető külsőtől, a politikumtól való tartózkodást, annak elutasítását hallom ki. A politikai költészetet oximoronnak nevezi, szerinte az ilyen vers nem vers, hanem szónoki beszéd. Amit Kapelner mond, az Magyarországon, az elmúlt másfél, két évtizedben – azt hiszem – a legáltalánosabb, széles körben elterjedt felfogás politikum és költészet viszonyát illetően. (A viszolygás történelmileg sok magyarázatra persze nem szorul. Kérdés persze, hogy ez szakmailag elegendő-e.)
Mindannyian, akik ebben a vitában megnyilvánultunk, megnyilvánulunk, abba az irodalmi helyzetbe szocializálódtunk, olvastuk bele magunkat és ahhoz szoktunk hozzá, hogy Magyarországon a politikai költészet nincs fókuszban, a ’90-es és a duplanullás (nincsen erre jobb szó?) években ennek nincs komoly tétje és relevanciája.
E két évtized fölött Kosztolányi Dezső homo aestheticus-figurája lebeg. A kilencvenes években az őt érintő rekanonizációs igény az utóbbi pár esztendőben ért a csúcsra. Ennek több jele is felrajzolható lenne, de álljon itt csak kettő: a Korunk folyóirat 2001-es körkérdés-szavazásán a Hajnali részegség lett a legszebb magyar vers; 2007-ben pedig – óriási odaadással és tempóval – megkezdődtek a kritikai kiadás munkálatai. Ma Kosztolányi az ász (lehet, hogy főleg a prózaíró Desiré, de a pozíció a költő Desirét is csak megemeli). Ez a kosztolányis magatartás, költői szereptudat az, ami lényegében ma is dominál.

Vagy – bár csapongani kezdek – van egy másik szempont, ami közvetlenül aligha vezethető le Kosztolányiból, végeredményét tekintve azonban ugyanoda jut el.
A „fiatal” magyar költészet az én életembe biztosan az egykori Telep-csoport által tört be a legnagyobb dózisban. Esetemben ennek főleg csak szőrmentén-irodalmi tényezői lehetnek (a sárvári kontinuitás, a Körhinta Kör hasonló módon való megszerveződése), de mostanra felismerhetővé vált – és ezt másutt talán már meg is fogalmaztam –, hogy a Telep mint fel- és megdolgozandó vershagyomány állt és áll előttünk. Számomra az ő költészetük (és most kénytelen vagyok sarkítani) a magánéletet, az egzisztencia léthelyzetét tematizálja, ahol a Másik is csak az Én függvényében értelmeződik; szűk, ám sűrű világok ezek. Ezen lírai közelítéseknek jellemzően nincs közéleti, politikai érdeklődése, sőt talán tudatosan tartózkodnak is ettől a szerzők. Az egyik nagy elődjükként, elődünkként kezelt Kemény Istvánnak sem ezt a – korábbi kötetekből is kitapogatható, az Élőbeszéddel pedig szinte központivá, de mindenképpen erőteljessé vált – egyfajta etikai viszonyulását tették magukévá. Az alkotói ízlésük bizonyosan távol esik attól, hogy politikumot, ilyen típusú kérdéseket erős tussal versbe emeljenek.
A politizáló, politikai költészetet (is) író költői program iránti ellenérzéseiket Petri György kapcsán írták, szólaltatták meg viszonylag feltűnően. A Puskin Utca (szerkesztők: Deres Kornélia, Krusovszky Dénes, Szabó Marcell, Urfi Péter) Petrire koncentráló 2009/5–6. száma interjút közölt a 2008 elején lezajlott ÉS-vita két szereplőjével, Károlyi Csabával és Radnóti Sándorral. A lapszám mintha azt sugalmazná (és Krusovszky például ezt másutt is felveti), hogy a Petri-líra érvényessége elbizonytalanodott, valamint, hogy Petri inkább figura, de nem hagyományalap. Ezek is a szempontjai Nemes Z. Márió Személy és totem című, a Petri-líra aktualitását firtató írásának. Simon Márton pedig – akinek bár tudhatóan és olvashatóan fontos szerzője Petri –, ahogy arra egy felolvasás alkalmával kitért: költői témaként és problémaként egyáltalán nem izgatják a közéleti kérdések.

E harminc körül járó generációnak, a Telepen kívüli költői között akadnak azok, akik mintha nyitogatnák ebbe a – politikumot, közéletet nem alapjaiban kizáró – irányba a költészetüket, Szálinger Balázs például, de mások is. Itt „atya-, bátymesterként” talán Térey János alakja körvonalazódik.

Ezzel a – talán túlságosan is tág, ám csak felületi – kifejtéssel igyekeztem érzékeltetni, hogy milyen is lehet az a háttér, díszlet, amely előtt Kapelner viszonyulása érthetőnek hathat.

(Itt tennék egy újabb kitérőt, visszalépve az ÉS-beli, Károlyi-féle Petri-revízióhoz, amelynek ilyen irányú értelmezhetőségére egyik tanárom hívta fel a figyelmemet. Ebben a következtetési sorban lényeges szerep juthat a Károlyi-kritika születési helyének (Élet és Irodalom) és idejének (2008. január 4.). Egy esztendő végével együtt járó összegző, kezdetére jellemző tabula rasa-szándék pátoszos elképzelés ugyan, itt mégis fontosnak érzem bevonni, mert a gondolatmenet későbbi részeivel összhangot mutathat. A baloldali-liberális közösség egyik legfontosabb fórumán megjelenik egy kritika, amelyben egy, (csak) magukénak (értsd: a politikai táboruknak), legalábbis magukhoz közelebbinek érzett érték, egy költői életmű, illetve annak egy – nem is akármelyik, hanem a politikai költészet – része, kidolgozatlan és felületes esztétikai érvek alapján, leértékelésre kerül. E kritika komoly fenntartásokkal tekint a politikai költészetre és más témákat (betegség, halál stb.) „ajánl” az irodalmi alkotások homlokterébe. Ez pedig – mármint az irodalmon belüli politikummal szemben támasztott kétségek rögzítése – egyfajta (szakmai) válasz lehet arra a külső tényezőre, hogy a baloldali-liberális értelmiség ekkortájt szembesül bevallatlan politikai kételyeivel, zavarával, amely saját oldala politikai döntéseinek, a klientúra és legfőképp a miniszterelnök támogatásának problematikusságából táplálkozik, adódik. Petri politikai költészetének „beáldozása” ebben az értelemben egyfajta távolabb lépés a napi politikától, visszatérés a szakma „bástyái” mögé.)

Azonban, és változatlanul azt hiszem csak ez ad aktualitást a FélOnline versvitájának, az elmúlt év néhány publikációs gesztusa, mintha kimozdítaná a politikai költészettel szembeni, a fentebbiekben vázolt, megcsontosodott álláspontot. És szinte már közhelyszerűvé is vált Kemény István Búcsúlevél (a téma igazi fél téglája), majd a Nyakkendő, valamint Térey János Magyar közönycímű versének és az ezek körül kialakult, több reflexiót is kiváltó polémiának az emlegetése. Ebbe a sorba kapcsolható – a maga, austini értelemben, performatív erejével – a Radnóti Sándor és Bán Zoltán András között lezajlott levélváltás, A magyar politikai költészetrőlcímmel. Ennek első sorában Radnóti kijelenti, hogy „az utolsó nagy magyar politikai költő Petri György volt” és rákérdez, hogy „Mitől sorvadt el ez a nagy magyar hagyomány?”. Ezt – elsőre legalábbis úgy tűnhet – jogosan (és néhány szempontjával valóban megfontolandóan) támadja be Elek Tibor A létező magyar politikai költészetről címmel (emlegeti Nagy Gáspárt, Szilágyi Ákost és másokat, sokakat), de mintha azt nem venné számításba, hogy az emlegetett időszakban, mondom, a mi eddigi életünkben ezek a kísérletek (még a kilencvenes évekbeli Petrié is) viszonylag súlytalanok maradtak.

Hogy vannak-e, és ha igen, mik azok (és csak azok-e azok?) az (aktuál)politikai tényezők, események, amelyek kapcsán, okán, mentén újra földrengésszerűen születik (vagy inkább születhet) politikai költészet, arról hosszabb fejtegetésbe is szívesen bocsátkoznék, ha felkészültségem nem lenne ily csekély és kedvem ily sekély.

Viszont a kab. végén, általam hevesen és megalapozatlanul előcitált etikai fordulatról (ami, fene tudja, ott áll ante portas, vagy a küszöbön, vagy már az előszobában) villantanék fel valamit. Ez persze kimozdít minket az eddig értett politikai költészet keretei közül, noha az én álláspontom szerint ezek itt valahogy együtt, egymásban kezelendők: mind a gender tudatos, mind a posztkoloniális közelítés esetében nekem hirtelenjében nehéz eldöntenem, hogy mikor csak etikai vagy csak politikai a kérdésfeltevés. Merthogy számomra ezeknek a lényege a méltányosság és a (Zsadányi Edit szigligeti szavai szállnak a szélben) szolidaritás.

És azt hiszem itt érdemes reagálnom Tóth Olivér kab. során elhangzott fenntartásaira, mondván az etikumot mennyire „engedjük be” az esztétikum terrénumába. Szóval a művészet autonómiájának féltésére, amiben magam is osztozom a megszólalókkal. A művészetre nehezedő ideológiai, politikai vagy morális nyomás, ami magát akarja reprezentáltatni, legyen az bármilyen szabadságpárti és felszabadító, engem is taszít. A költészet szerintem sem arra való, hogy társadalmi funkciókat beteljesítsen. Hiszek a jó vers, a jó politikai vers időtlen érvényességében. Jó politikai vers sem hiszem, hogy lehet direkt célelvű, mozgalmi. Viszont én nem ódzkodnék attól, hogy az esztétikai ítélet mellett (nem helyett vagy azt torzítandó) szemügyre vegyem a műben – belső világának törvényei miatt – kirajzolódó hatalmi modelleket, erkölcsi álláspontokat, a kitaszítottság, kiszolgáltatottság akár érzelmi, akár retorikai megnyilvánulásait, stb.. Sőt, egy következő körben még arra is vetemednék, hogy azt vizsgáljam, hozzátesz-e valamit a szöveg emlékezettörténetileg, antropológiailag, stb. (és nem lexikálisan!) ahhoz a világhoz, korhoz, amelyet megidéz. Tehát nem beletuszkolom a politikai versbe, amit látni akarok benne – ahol viszont lehet, ott kiszálazom belőle, amit tud, mondhatni akar.
Könnyebb így, hogy nem tartok attól, hogy a művészetben bármi visszafordíthatatlan történhetik!