Meredith Nelsonnak, akivel sosem beszéltem

„haját, mely illatos, dús sisakká szökik,
és emlékével is felgyújtja régi vágyam”
Baudelaire

A híd közepén ültünk le. Tincsenként kötöttem haját a korláthoz. A préri vörösét mindig is ilyennek képzeltem. Nehezen, de ő is rögzítette a fémhez a hajkötegeimet. Olyan hosszan ültünk egymás mellett, hogy beesteledett és fázni kezdett. Elkezdtük kioldozni a hajunkat és közben magatehetetlen vergődtünk a sétálók lábainál, mint a koldusok. Nem sokára felálltam és megigazgattam a hajam, de az ő fürtjei egyre jobban belegabalyodtak a korlátba, mint ahogy egy szabadulni akaró dög. Egyre reménytelenebb helyzetbe került. A hídmester azt mondta vagy a korlátot fűrészeljük el vagy a kislány haját vágjuk le. Mondjuk egy korlátdarabot maga után vonszolva biztos rosszabbul nézett volna ki, mint rövid hajjal. Ekkor láttam utoljára, mert nem sokára hazament, Nebraskába, a prérire. Sírva szaladt el, a hídmester meg a kezembe nyomta a hajat, amit egy nejlonszatyorba erőltettem. Vártam még egy darabig, aztán hazaindultam.

A hazafelé tartó vonatra csak nehezen másztam fel. A vagon ajtói feszegetés után sem nyíltak ki. Sajnáltam, mert odabenn egy lélek sem ült és egyedül utazni mindig jobb, mert annyi vicces történetet mesélnek az emberek utazás közben, én viszont utálom a humort. A múltkor is végig kellett hallgatnom, hogy a nagytelepi disznótorban mellészúrtak és a hentes a gazdasszony kisujjának utolsó percét nyisszantotta le. Mikor ezt hallottam nevetni kezdtem és nem bírtam abbahagyni és rettenetesen fárasztó negyvennyolc órán át nevetni. De hiába utaztam volna egyedül nem nyílt ki az a kurva ajtó. Aztán jött a forgalmista helyes kis kalapjában, hogy na vasútszerető Baross Miniszter Úr leszállás. És a zúgolódó utasoknak elmondta, hogy ha nem látnánk ez egy tehervonat, ami villamoskocsikat szállít és csak azért állt meg itt, mert piros a jelzés, az meg teljesen véletlen, hogy pont akkor futott be, mint az esti gyors a menetrend alapján. Mai napig nem tudom megkülönböztetni a személyvonatokat a villamosokat szállító tehervonatoktól.
Otthon a hajat átraktam egy belorusz fadobozba, melyben egykor a nagyapám vörös csillaga volt, mely a rendszerváltáskor landolt a patakban kis csobbanással. Azóta nem járunk templomba, mert az alsófalui pap kizárta a családunkat, mivel nagyapám bemocskolta annak a pataknak a vizét, melyből ő vészterhes időkben is csent egy keveset keresztelés címén. Azóta senkit nem keresztelnek meg és addig nem is fognak, míg elő nem kerül a nagyapám vörös csillaga. Most is keresik.

Hónapokkal később vettem észre, hogy annak ellenére, hogy gyakran elővettem a kommunista dobozt, és simogattam, szagolgattam a tartalmát beleköltöztek a már kapitalista muslicák. Teljesen kikeltem magamból. A teli kádba öntött hajat gyorsan ellepte a víz és hajszálak sokasága süllyedt a Csehszlovákiában zománcozott aljára. Különféle finom illatú sampont, balzsamot használtam és gumikesztyűt, nehogy megsértsem a szálakat. Akkor vesztettem el a haj illatát és egy mesterséges aroma uralkodott el rajta. Kétszer kellett megmosni, mert először mikor kiraktam a balkonra száradni belefészkelt egy gerlepár. Másodszori mosás után féltve őriztem minden egyes szálat és ügyeltem a száradásukra. Napokig ki sem mozdultam a lakásból.

Nehéz döntés volt, mikor a hajból parókát varrattam, de könnyebb úgy tárolni. Mikor megismerkedtem Henriettával egy hét után vetettem fel neki, hogy kezdje el viselni ezt a parókát, mert jobban néz ki vele. Majdnem széttépte az a ribanc. Rájöttem, hogy nem lehet elvárás másoktól, hogy viseljék ezt a még mindig elképesztő hajzuhatagot, ezért én kezdtem el hordani. Imádtam a tükröket és nézegettem magam előttük akár órák hosszat. Esküszöm, tisztára mintha előttem állt volna az a nebraskai lány. Anyám, apám és a szomszédok azt hitték, hogy szexuális zavaraim vannak, és ahogy ilyenkor lenni szokott: csalódtak bennem.

A téli köd, a tavaszi záporok és a nyári nap kiszívta a vörös színt és a parókám színtelenné vált. Ahogy az anyag nem veszik el úgy a színek sem. Abban az évben sokkal vörösebb volt a hegyoldal, melynek a mélyén ragadtak egykor azok a bányászok. Két hétbe telt mire kigereblyéztem az egész erdőt. Sokaknak nem tetszett és megvádoltak, hogy elloptam az avart, pedig én csak azt vettem vissza, amitől a természet fosztott meg. A leveleket óriási vizes hordókba halmoztam. A víz egészen hamar vörös lett és visszanyertem az erdő összes fájának összes leveléből a vörös színt. Azonban hiába mártottam ebbe a vízbe a parókát az ugyanolyan színtelen maradt. Így az illata után a színét is elvesztetem a hajnak.

A végzetes nap ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Bementem a városba és észre sem vettem, hogy a metró mozgólépcsőjén felfelé utazva kezd szétfoszlani a parókám és a sok hajszál az alattam állókra hull. A haj beterítette a légteret és olyan sűrűn libegtek a szálak, hogy alig lehetett látni. A mögöttem lévők fuldokolni kezdtek, mert nem kaptak levegőt, a mozgólépcső meg hirtelen leállt, mert az apró hajszálak eltömítették a réseit.

Annyi hajat azóta sem láttak.