– avagy vizuális „brainstorming” az Indiai Kulturális Központ és a Szentendrei Régi Művésztelep közreműködésével

150 évvel ezelőtt, 1861-ben született Rabindranáth Tagore Kalkuttában. 1913-ban irodalmi Nobel-díjat kapott, így a nagyvilág leginkább, mint költőt ismeri, de valójában igazi polihisztor volt. A verseken kívül novellákat, színdarabokat írt, Amritá Sérgil és Dzsaminí Ráj mellett a modern indiai festészet kiemelkedő képviselője, az indiai nemzeti mozgalom aktív harcosa, valamint a sántinikétáni Visva Bháratí Egyetem alapítójaként valódi oktatási reformer volt. Olyan emberek csodálták, mint Albert Einstein, Charlie Chaplin vagy André Gide. De vajon munkássága, szimbólumainak értelmezése, használata egyáltalán jelenthet e bármit egy 21. századi magyar művész számára?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, miközben sétáltam hazafelé az Indiai Kulturális Központ új kiállításáról. November 16-án az Indiai Nagykövetség a Szentendrei Régi Művészteleppel együttműködésben megnyitotta Rabindranáth Tagore tiszteletére rendezett emlékkiállítását. Érdekes elgondolás egy olyan ember tiszteletére kiállítást rendezni, aki nemcsak térben és időben alkotott távol, hanem reformer tevékenysége, sőt művészete is csupán a mienktől egy teljesen eltérő kultúrában értelmezhető. Talán most egyesek vitába szállnának velem, hiszen pont mi, magyarok büszkélkedhetünk egy Tagore által ültetett fával Balatonfüreden, a róla elnevezett sétányon. Sőt a két magyar művésznő Sas Brunner Erzsébet és lánya, Brunner Erzsébet Tagore mellett éltek és alkottak Indiában. A Nobel-díjas költő 1926-ban valóban Magyarországon járt, és személyiségével lenyűgözte az akkori itthoni közönséget, amely rendkívüli módon tisztelte.
A csodálat mellett mégis minden kétséget kizárva érezhető a kultúrák összeegyeztethetetlenségének furcsa kettőssége: „Én, bevallom, sohasem éreztem magam inkább európainak, mint mikor atyáskodó szózatát hallgattam és szemléltem ezt a szakállas-bajuszos aggastyánt, aki mintegy beletemetkezett keleti vénségébe.” ‒ írta Kosztolányi Dezső (R. Tagore: Érzések és gondolatok egy estélyen). Karinthy ‒ persze viccesen, de ‒ ugyanezt az érzést fogalmazta meg a Pályázom a Nobel-díjra című esszéjében: „Nagyságos asszonyom azt jegyzi meg kissé felületesen, hogy mi ez a frász, hisz ez nem egy vers, se rím nincs benne, se ritmus, mi az hogy boabob és drugho és általában az egész vacak micsoda légyen.”

Éppen ezért a kiállítás egyik érdekes kérdése számomra az volt, hogy mit tud kezdeni ma egy magyar alkotó Tagore személyével és művészetével? Mi az, amit megragad ebből? Hogyan értelmezi? Hogyan teremt vele kapcsolatot térben, időben és érzelmekben egy klasszikus európai műveltséggel rendelkező kortárs művész?
A kiállításban szereplő alkotások mindegyike Szakács Imre, a Szentendrei Régi Művésztelep vezetőjének felkérésére született. A felkérésben semmilyen megkötés nem szerepelt sem a témára, sem pedig a technikára vonatkozóan, így a képek mellett szobrászati alkotások is helyet kapnak az anyagban. Mivel a felhívás nem tartalmazott tematikai megkötéseket, így jó alkalmat kínál arra, hogy megfigyeljük, Tagore mely oldalára reflektálnak az alkotók. Bár a kiállítótér közepén helyet kapott Tagore néhány festményének reprodukciója, mely felvillantja a logikus lehetőségét annak, hogy a kiállítók Tagore képzőművészeti tevékenységére reflektálnak, azonban az alkotásokon végig nézve meg kell, hogy állapítsuk, hogy nem erről van szó. Talán itt kivételt kell tennünk Márkus Péter RaRa című munkájával, aki dévanágarí aksarák (karakterek) alkalmazásával absztrakt plasztikai formát hozott létre. Ez a fajta kísérletezés az írás karaktereivel Tagore-nál is megfigyelhető, ugyanis kéziratait absztrakttá alakított bengáli iniciálékkal díszítette, melyeket maga szerkesztett.

Tagore legismertebb arcát alapul véve nem meglepő, hogy a kiállított munkák egy része Tagore költői aspektusára, így egy-egy versére utalnak. Emellett helyet kapnak a konvencionális Tagore portrék újraértelmezései, melyek szinte már-már az elcsépelt kategóriába esnek, jelenlétük azonban mégiscsak helyénvaló, hiszen egy Tagore emlékkiállításon vagyunk.

Nagyobb számban vannak azonban azok a művek, melyek arra a kulturális különbségre kérdeznek rá, melyre már közel 100 éve Kosztolányi és Karinthy is ráérzett. Tagore, mint az indiai és egyben a keleti kultúra közvetítője van jelen. Valójában nem is Tagore reflexiók ezek, hanem válaszok, a nyugati művész válaszai 2011-ben a Keletre. Még csak nem is a keleti művészetre reagálnak, hanem magára a kultúrára. Első pillantásra nem is szembeötlő ez a jelenség, hiszen minden alkotás kerüli az ikonikussá vált dekoratív motívumokat. A műveken India jelenik meg, a kívülálló szemével láttatott India: a pink és a narancssárga tipikus kontrasztja, dzsungelben bóklászó tigris, száriban sétáló nők, bengáli patot idéző mesekönyv részlet. A kultúra olyan, mint egy titkos nyelv, a beavatottak számára értelemmel teljes egy-egy szimbólum, míg a kívülállók értetlenül szemlélik.

A kiállítást megtekintve úgy vélem, hogy 2011-ben ugyanolyan érthetetlen a magyar művész számára az indiai kultúra szimbólumrendszere, mint az Tagore korában volt. Tagore akkor is és ma is a keleti-kuriózumot jelentette, kapcsolódási lehetőséget a kultúrák között, így válhat egy neki ajánlott hommage kiállítás, egész India kultúrája felé való tiszteletnyilvánítássá. A kiállított anyag ezen sajátosságai valószínűleg jobban kiütköznek majd 2012-ben, amikor is a munkákat Új-Delhibe szállítják, hogy a Delhi Magyar Intézetben indiai képzőművészek ugyanerre a felhívásra született műveivel együtt kiállítsák.

A kiállítás gondolata sugalmazza a korábbi elismerés újrateremtését, ajtót nyit a két kultúra, avagy a művészet érintkezésére, ugyanakkor a megvalósítás egyáltalán nem „látogatóbarát”. Mind Tagore alakja, mind pedig az indiai kultúra távol áll a magyar közönségtől, így a reflexióként született művek értelmezése is nehézkes. A megértésben semmi más nincs segítségünkre, mint a tárgyfeliratok, ami egy ilyen kiállítás esetében nagyon kevés. Talán a kiállítás hiányosságai leginkább abban keresendők, hogy nincs egy összefogó kurátor, aki megfelelő formát adott volna a kiinduló ötletnek és kvalitásbeli alapon megválogatta volna a beérkezett pályaműveket, s az így kiállított darabok segítségével közelebb hozná az érdeklődőt Tagore személyéhez és az általa közvetített kultúrához. Mindezek mellett a kiállítás így is érdekes fejezete a magyar-indiai kulturális kapcsolatok történetének.

A kiállító művészek: Anti Szabó János, Bráda Tibor, Buhály József, Csáji Attila, Deák Ilona, Decsi ilona, Gyulai Líviusz, Jávor Piroska, Katona Szabó Erzsébet, Kéri Imre, Kiss Zoltán László, Kopacz Mária, Kovács Péter, Kubinyi Anna, Márkus Péter, Orosz István, Pató Károly, Remsey Flóra, Szabó Tamás, Szakács Imre, Szentgyörgyi József, Szyksznian Wanda, Szurcsik József, Tenk László, Tzortzoglou Georgios, Verebes György, Véssey Gábor.

A kiállítás ingyenesen megtekinthető az Indiai Kulturális Központ kiállítóterében hétköznaponként 10 és 17 óra között.