Gratuláció Kemény Lili Madaram című kötetéhez

Tizennyolc évesen kötetes szerzővé válni veszélyes dolog, egész kivételes, hogy jó helyen érzem ezt a kötetet, és a Petri-díjat. Ahogy a szerző nyilatkozta: valóban, időközben fölnőtt, s ez a kötet igen jó – reális, mégis fölemelő – dokumentációja ennek a folyamatnak.

Végig emberi, és hihető marad. Minden egyes vers, s maga a kötet is – elindul valahonnan, s letesz valahová. Felvesz, és előrébb rak le. Elsőrangú összeállítás. Kész világ, melyben előbb még, mint velünk együtt rácsodálkozó gyermek, később, mint érett háziasszony, vezet minket a költő.

És, bármilyen hihetetlen, de negyven elsőrangú vers. Mindenekelőtt, szépek.  És életteliek. Mert nem tud nem szép lenni ez a rengeteg madár, a hó  – szóval, a képek. Még a rossz dolgok is széppé, hihetetlenül széppé változnak. Nyilván, a képek szépségre törekvése mellett sokat használ az olvashatóságnak a klasszikus formák gördülékeny alkalmazása, s a mindenhova beférkőző ritmusok. Csak illusztrációnak:

“Ilyenkor működik a sötétség,
mint hajnalban a feketerigó.”

vagy:

“Kettőnk közül te vagy a város
a te éjszakád világosabb,
a te csönded zajosabb,
a te holdad halottabb
a te nyájad éberebb,
a te óráid gyorsabbak,
a te vizeid lassabbak,
te szemeid szürkébbek,
te vagy a város, Apa, és remélem,
hogy ezer év múlva
én is város leszek.”

Nagyon szeretem, ahogy minden, minden jóra fordul Lilinél. Olyan, mintha végre egy költő figyelne rám, az olvasóra, mintha tudná, hogy engem föl kell emelni, hogy engem át kell vezetni a sötéten, ki a nagyobb világosba.

Minden vers egy portré, amikor is a költőnek meg kell mutatkoznia, arcát kell adnia.  Minden költő festő, orvos, próféta, messiás is egyben. Kemény Lili pedig felveszi mindegyik szerepet, (és minden szerep jól áll neki, mert szép, a szavaiban is szép.) Így Lili százötven százalékig költő, olyan költő, akire nekem, a sokat nyúzott és sokat váratott olvasónak szükségem van. Hozzám, az olvasóhoz szól, néha persze rólam vagy helyettem. Rengeteget vártunk arra, hogy valaki érthetően és egyenesen ki merje mondani a problémát – s most már a mi problémánkat, hiszen a “kedves nemzedékünk” fölnőtt, és saját problémái vannak. Szerény magánvéleményem szerint Lili igenis megmondja a frankót, bár, nem agresszívan, s egy grammal se többször a szükségesnél.

így ír:

“Van egy téma
egész életemben ötször lehet
szóbahozni, de ebből négy alkalmat már
komolyanvehetetlen koromban elpazaroltam.
Most még nem mondhatom ki a lényeget.”

Valami zseniális, hogy hogyan él együtt a felelősség és a nyugalom, az egészséges önbizalom nyugalma. Hogy, megfogja a tényeket és leteszi az asztalra, még ha nem is mondja a lényeget. A fenti sorok ellenére (sokkal inkább mellette)  igenis, megmondja a frankót, csak, nem didaktikusan, hanem komolyanvehetően. Dönthetek, hogy hagyom, hogy hasson rám, vagy kivonom magam a hatása alól – de ebből következik, hogy igenis van hatása.

Aminek pedig hatása van, az menő.