A mulatság kérdés. Kérdések felvetése, szakadatlan, ismétlődő kérdéseké. Hol a mulatság? Kik a résztvevői? Hol vagyunk? Kint? Bent? Kik vagyunk? Miért vagyunk itt? Hol kéne lennünk? Mi ennek az értelme? – szinte önkéntelenül, felbukkanva, felböffenve előbukó kérdések – a szöveg nem válaszol. És az előadás sem válaszol. Szerencsére nem. Csak a lehetetlenséget, a „holvagyok”, „miértjöttem” állandó, rángatózásszerű újrajátszását, újraélését viszi színre.

A kissé dohos pincében kicsit felkevertük a port, ahogy a szűk lépcsőkön lebotorkáltunk. A szereplők már bent – ahogy mindenki elhelyezkedik, ránk kapcsolják a villant. Lassan világosodik, a színen meglátjuk újra a három alakot: S, N és B legényt: hatalmas újságokat tartanak maguk előtt. Cserélgetik egy darabját egymás között, mert mindegy. Tulajdonképpen egyforma a három újság is (noha más van rajta, messziről akár a sorminta), a három újságfejű ember is. De semmi egyéb nem látszik belőlük, épp csak az előadás későbbi részében értelmet nyerő szusztogás-kopogás ritmust játszák előre. Egymás után kapcsolódnak be a ritmus kialakításába, végül már mindhárman egyenletesen gyorsuló ritmusban lélegeznek, sóhajtanak és dobolnak. Erre a ritmusra, a szakadatlan, romlott magnóként vagy karcos lemezként (elromlott zeneszerszámként!) kattogó, ismétlődő ritmusra épül az egész előadás.

Ezt a rángatózva ismételgetést látjuk rajtuk, egész testi valójukon is. A kezdő képet Hodászi Ádám rendező ritmikus, de immár nem csak zenei effektekből összeállított ritmikus formákkal kooperálva viszi tovább. Az újsággal bélelt szobába a kezükben tartott lapokon keresztül törnek be a szereplők, testükkel, fejükkel hasítva át a túloldalról azt a keretrendszert, amiben aztán végig mozognak.
Saját fejüket használva faltörőkosként egyszer csak ott látjuk őket, ahogy körülkémlelnek a helyszínen. Megérkeztek. Hol a mulatság? Néznek a közönség (nekik üres) helyére. Van mulatság, csak ők nem látják az éles fényben?
A mi terünk szinte összefolyik az övékkel, az újságpapír borítás fehér lepedővé szelídül, ami ráterül az első sorokra. Hodászi rendezésében elmaszatolja az ő és a mi terünket, ugyanis a határvonalat is jelenthető fehér lepedőn ül az első sor.

És aztán felteszik százszor ugyanazt a kérdést: a menőcsávó, a menedzserarc és a jópofa jámbor. Boda Tibor ( B legény) szipogása, tornamutatványai, Solymos Tamás ( S legény) hideg szkepticizmussal mutatott tudálékos körbe-körbe járkálása vagy Gaál Attila Csaba (N legény) folyamatos összerezzenése- a darab során állandó ritmusként végigkövetik a darab menetét. Mégis teljesen reálisnak tűnik, szereplők kényszeres viselkedésébe olvad a rendszert is adó elemegyüttes. B legény (ritmus)játéka a leghangsúlyosabb- teli az említett kényszercselekvéssel, önkéntelen hiperaktív kimozgásokkal. De ha jobban megnézzük, az ő mozgását csendesebben, de szintén hangsúlyosan fogja közre, és ezzel emeli ki S legény és N legény: valahol mindegyiküknek kényszermozgása van: a folyamatos ismétlődésben értelmezzük őket, a folyamatos ismétlődéssel találjuk meg magunkhoz is az utat. Ezek a legények nem szabadok. Mintha csak az ismétlés uralná őket- a visszatérő, monoton ritmus: ami az egész előadást behálózza. Ebből a szempontból nem lehet őket elkülöníteni: talán Mrozek is pont emiatt nem adott nekik „valódi” nevet.
Hodászi ezt a legegyszerűbb, mégis frappáns megoldással oldja meg: három egyszínű pólót ad a színészekre – és mikor levetkőznek, látjuk, hogy a rájuk kényszerített „keret” az újságpapír mindenhol ott van: három egynemű, legalul-is-papírral borított (újságpapírpelenkás) figurát csinál a három legényből.

Mindez a ritmus: a képi, gesztusnyelvi, zenei ritmus összefonódik az előadásban: a körülvevő világ törvényei, a(z akár feltételezett, akár valós) irányítottság érzése, a hatalom mindenkori problémája, az ember általános szabadságvágya. Általános problémák. Az utolsóként felhangzó zene- a himnusz pár akkordja- az általánossá tágított problémát visszaemeli a jelenkorba. Ez a mi mulatságunk. Itt és most.

Mulatság-blokk a FÉLonline.hu-n:

Kontor Ildikó: Mulatságra várva [kritika]
Hutvágner Éva: Mulatság. Mulatság? Mulatság. Mulats… [interjú]
Kozma Leila: Újságpapírokkal letakart téglafal [vélemény]
Hutvágner Éva: Kérdés monoton zajjal [kritika]