Tíz fiatalból legalább öt a hatvanas évek hippikorszakát választaná, ha egy időgéppel visszarepülhetne, és belekóstolhatna a múlt egy évtizedébe. A korszak töretlen népszerűségét több dolognak köszönhet: ilyen a spontán életvitel, a fogyasztói kultúra elleni lázadás, a közösségi élet vagy a háborúellenesség, de ebben a felsorolásban kitüntetett helyet kaphat a klasszikus rockzene születése is.


A hippikorszak végét, azaz Az amerikai rockplakát aranykorát mutatja be a San Franciscótól Woodstockig címet viselő, december végéig látható kiállítás a KogArt Házban. Az 1965-71-ig tartó időszakra és az amerikai pszichedelikus plakátkultúrára fókuszáló tárlat olyan oldalát mutatja meg a Janis Joplinnal és Jimi Hendrixszel fémjelzett időszaknak, amivel nem találkozhattunk eddig.

A kiállítás több nézőpontból is érdekes lehet, hiszen egyrészt rocktörténeti eseményeket követhetünk nyomon, vagyis azt a plakátot láthatjuk, amit akár ’68-ban egy fiatal böngészett, hogy megtudja, hol veheti meg a jegyet a Jefferson Airplane koncertre, vagy azt, amin egy háromnapos LSD-élményben gazdag happening meglehetősen izgalmas programja olvasható. Másrészt a plakátok nagy része különleges képzőművészeti alkotás, jellegzetes motívumrendszerrel, grafikai vagy kollázstechnikai megoldásokkal, elképesztő színhasználattal.


Wes Wilson, aki később a legnagyobb hírnévre tett szert a plakátművészetben, megalapozta a pszichedelikus rockplakátok tipográfiáját, jellemzővé téve a túlzsúfolt elrendezést, az olvashatatlan betűtípus-használatot, az elütő színek alkalmazását viszont már Victor Moscoso fejlesztette tökélyre. A szecessziós ábrázolás, a képregény-stílus, a pop art közeli megfogalmazás mind hozzá tartozik a jellegzetes rockplakát megjelenéshez.

A kiállítás kurátora, Simonyi András volt washingtoni nagykövet a zenerajongó oldaláról közelítette meg a kiállítást: igazi ereklyéket, azaz jegyeket, dedikált bakelitlemezeket, egy-két fellépőruhát és hangszert is Budapestre hozatott a Denver Art Museum gyűjteményéből és a clevelandi Rock and Roll Hall of Fame-ből.

Több kritika érte a kiállítást, miszerint túl steril környezet veszi körül a már-már mitikusnak számító tárgyakat, bár valljuk be, nehéz lenne Woodstockot varázsolni egy kiállítótérbe. Minden esetre az erős megvilágítás szerencsétlen kombinációja az üveglapok és búrák túlhasználásával komoly becsillogást eredményez, ami a zavaróságon kívül valóban kicsit visszás műtő-hangulatot teremt.