vagy Apacsok és fiacsok

Film Noir.

Vészterhes idők, esős éjszaka. Magában elmerülve huszonéves férfi, a Vörösmarty tér egyik villanyoszlopának támaszkodik. Fekete zakó, alatta kapucnis pulóver – az átázott kámzsa mélyen a szemébe húzva –, tükröző felületű napszemüveg …és ha kell, minden éjjel kint állok majd a Duna partján és a hullámokat lesve várom a bosszút… Mélyet szív cigarettájába …de az utolsó végvárat nem engedjük ebek harmincadjára jutni… Álarcos igazságosztó, posztmodern szentgyörgy, aki majd leszabja a sárkány mérget okádó fejeit. Lassan elindul, megkerüli a szobrot, a csikket a talapzatra pöccinti. Miska, ezt elk**tad, nem is kicsit… mért kellett ilyen fostalicskát írnod nyitódarabnak, mért? Mihály csak néz és nem felel.

E sorok írója a színházról és a fiatalokról szeretne értekezni, arról a két erőtérről, amely életét meghatározza. Saját helyét is keresve azt vizsgálja, mi végre az egész teremtés színház? Nevezett intézményt ugyanis (többek közt) a teremtés helyszínének tekinti. A szerző apologéta és kritikus, megbántani azonban senkit se szeretne, vitára viszont (vigyázat!) előre megfontolt szándékkal bujtogat.

Kezdjük talán a lecsó közepével, ahol a legforróbb. Nemzeti Színház. Kéttagú szókapcsolat, csupa nagy betűvel. Örök viták és harcok oka, kiváltója, alanya-tárgya, áldozata – amely a két összekapcsolt kifejezéssel lefedett valóságterület látszólagos érdekellentétén burjánzik. Avagy: melyik szót írjuk ebből nagyobb betűvel? Arra szeretnék kilukadni, hogy talán nem Istentől elrugaszkodott gondolat e kettő közös metszetét keresni, hiszen (talán) ezért állítottuk ilyetén párba őket.

Tört Én-elem

1837. Nagy nehezen felépült az első állandó magyar nyelven játszó színház – ideiglenes épülete. Az országgyűlés addig vitázott, hogy ki-fia-borja és micsuda légyen egyáltalán, míg végül Pest vármegye építette fel. Ebből lett nemzeti (sic! köznév, a mítoszgyártás ma nem üzemel, és a Nemzeti névtől még messze vagyunk) színházunk. Feladata nyelv és erkölcs – satöbbi. A nyitó darab Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című méltán elfeledett dolgozata. Árpádot jól felébresztette – Istvánt és a többit nem annyira. Ez a nemzet-szimbolika sok kérdését felveti, de e helyen talán érdekesebb a színház felől közelíteni. Elvetemült gondolat, de van alapja: rossz darabbal nyitni – megpecsételte a színház további sorsát.

Szóval van egy épület a város (=civilizáció) szélén, a mocsárban, büdös a becsövezett légszesz miatt, messze mindentől, rossz közbiztonság… aztán beindult. Aztán átrakosgattuk, belváros lett, felrobbantottuk, volt csigaház és szocreál kocka. Negyedjére megint a (jelenlegi) város szélére került – poszt-poszt, eklektikus és funkcionálisan sok szempontból elhibázott. De állandó épület. És működik. És jól. Egyelőre.

Lassan szétverjük majd ezt is (T/1, igen, közös felelősség.) Mint ahogy buktunk már nagy lehetőségeket. A fent vázolt épülettörténet mellett tanulságos az igazgató-történet is. Csak néhány esetet emelnék ki. Hevesi Sándor jubileum ürügyén akart rendezni (és nem csak színpadra vinni, mint azt ugye a hagyomány…) egy Bánk Bánt. Az eredmény: sajtótámadások, mocskolódás, napi szintű parlamentbe-rapportra-hívás. Hű, de ismerős. Valahogy nagyon adja magát a párhuzam a manapság Alföldi Róbertet értekkel (úgyis mint: „És azt tudták-e a kedves képviselőtársak, hogy Bánk horvát bán? És hogy Gertrudis német származású?”) Vagy, összehasonlításképpen: mi az hogy meghamisítani a szerző szándékát? Arany „gondolta a fene” János Arisztophanész-összes fordítását tekintsük csak! Hamvas Béla szerint milyen nagy szerencsénk van vele, mert Európában ez a mienk a legjobb Arisztophanész. Igen ez az, aminek újabb (mondhatni: kritikai) kiadásában oldalanként fél oldal a drámaszöveg, a másik fele jegyzet, nagyjából a következő témakörökben:„ez az ógörögben azt jelenti: fasz”, „ez az ógörögben azt jelenti: pina”, „ez az eredetiben aktuális politikai utalás”. Szóval ennyit a szerző szándékáról. Ehhez képest Madách orgiája a nemzeti színpadán ma: messzemenően az, ami. Orális szex és bizony máshol másfajta is előfordul. És ma meg ráadásul olyan kort élünk, amikor nevetséges lenne elszemérmeskedni az ilyesmit.

Megválaszolhatatlan, örök kérdés: miért nem lehet egyszerre nemzeti és színház? Színház abban az értelemben, hogy szakmailag jó, sikeres. Persze odakerülnek ocsmány dolgok, de miért e tükröt hibáztatjuk minden pattanásunkért? És ez érvényes a nemzeti oldalára is: csak az nemzeti, ami dicső? Nagy hagyományunk van ennek a hangsúlyozására, de a Nemzeti Színház feladatai közé tartozik a (magyar) történelem és társadalom jelenségeinek, kérdéseinek mindennemű feldolgozása. És ezt tudja. A mainál nemzetibb és színházabb Nemzeti Színházat nem tudok elképzelni. Eddigi története során legalábbis most érte el nemzet és színház fogalomkörének legprecízebben meghatározott közös pontját. Történelmünk kérdéseivel foglalkozik, botlásaival együtt, a feldolgozhatóság igényével és a feldolgozás kötelességével; társadalmunk igazságait, visszásságait tárja fel szigorú síktükörként; és – végül, de ami a véleményem szerint a legfontosabb – fiatalokat nevel. A Nemzeti ma a jövő színháza, pályakezdőket (sőt rengeteg EH.-t, még színművészetis hallgatót) foglalkoztat, és fiatalok nézik. Poros kincseinket teszi befogadhatóvá, élvezhetővé, de nemcsak a kötelezők miatt járunk oda. Igaz, a kötelezőket viszont azoknak is élménnyé teszi, akik egyébként a színház közelébe se mennének. Lehet, hogy (színházszakmailag) még nem XXI. századi, de XX. századi színházunk lemaradásait nagy lépésekben hozza be. Fölösleges és ostoba dolog lenne tehát a XIX. századot számon kérni rajta.

Rövid kitérőként, mintegy átvezetésül megemlítenék még egy másik nagy nemzeti-színházigazgató történeti bukásunkra. A hetvenes években az akkori új generáció legjelesebbjeit (SzékelyZsámbéki tengely, én ezt már színháztörténeti tételként tanultam), miután fiatalon belecsöppentek egy-egy vidéki színház igazgatásába, felhívták Pestre, hogy tegyék rendbe a Nemzetit. Ez aztán jól megbukott a nemzetiség és/vagy szakmaiság kérdésén, meg sok-sok szakmai kicsinyességen. De cserébe megkapták a Katonát (illetve a Nemzeti akkori kamaráját, amiből megcsinálták a Katonát.) Ez aztán az akkori fiatal értelmiség egyik bázisa lett, a fiatalok meg hűséges közönséget alkottak (valami hasonlónak képzelem el, mint amit mi a mai Nemzetiben [sic! inside] átélünk.) Ők aztán a színházzal együtt öregedtek szépen, és elég nagy sokk lehetett, hogy az aktuális fiatalok meg nem jönnek. Közben az új Nemzeti elszívta az öregek, a „régi gárda” egy jelentős részét, és helyüket egyre fiatalabbakkal töltik be (nb. a fiatalok meg jellemzően a „nagyok” [Székely-ZsámbékiAscher Máté] tanítványai a Főiskolán Egyetemen.) A gond csak annyi, hogy ami a fiatalok nyelve, azt meg az idősebbek nem mindig értik, a fiatalok meg (ennek okai külön szép szociológiai kutatást igényelnének, valaki biztos meg is írta, de lejjebb még visszatérek) érdektelenek. Azonban úgy tűnik – még ha a Katona néha édesebb is mint a csokoládé – lassan kijönnek saját identitásuk válságából, és megújulásra igencsak képesnek bizonyulnak.

Kőszínházként ez a két (?) vonal képviseli a továbblépést, amely reményre ad okot, s talán Jóska bátyánknak sem kell szomorkodnia. Ez azonban inkább jövőkép, amelyet talán nem sikerül tönkretenni, de most még szót kell ejteni arról, hogy politika, ideológia és gazdasági nehézségek azért fenntartanak egy harapófogót: fentről (pl. nemzeti) és lentről (alternatívok) tépázzák a kultúrát (meg minden mást is) egy középszerű megoldás iránti preferenciát mutatva. Ami azonban a színháznak különösen nem egészséges. Ez elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy mi, jövőt építeni vágyók, mihez kezdhetünk, amikor nem hogy támogatva, de tűrve is alig vagyunk. Na jó, tiltva azért nem, de gátolva, ellehetetlenítve, azért az hasonló, csak roppant demokratikus.

Alter Nativa

A máshogyan születettek. A huszadik századi magyar dráma története arról szól, hogy jött egy új generáció – vagyis nem jött, elveszett – és a fia(talo)k (mondjuk – csak egy példa – Bereményi-Nádas-Kornis-Spiró – drámatörténet jegyzetből másolva) nem értették, hol vannak apáik. Miért csak ott és akkor vannak jelen (legfeljebb), ahol szigort és gátat képviselhetnek, ki admintát, hagyományokat, törődést? Senki. Semmi kontinuitás. Aztán idővel a mindenkori fiak megapásodnak, pozícióba kerültek, belehíztak a pusztítás övébe (Szálinger Balázs: Kalevala). Aztán a következők várhattak rájuk is. Amihez hozzátartozik az is, hogy – mondjuk – egy Nádas-darab életrekeltéséhez azért huszonéves rendező kell – addig harminc évet vidáman elalszik egy remekmű. És most jön – drámában, színházban, mindenütt – X után egy Y generáció, meg majd jön a Z is (és lassan előássuk a görög ABC-t) És már messze nem a Krétakörről lesz szó (vagy valami hasonlót mondott Schilling Árpád a dologgal kapcsolatban.)

Szóval jönnénk meg majd jönnének bőven mások is. Erre megkapjuk a lehetetlen, bürokratikus és hatástalan finanszírozási rendszert, a csúsztatásokat. Meg hogy csökkentsék a művészeti oktatás súlyát. Mert hogy melós kell a társadalomnak. Na de hol van itt szó még a művészképzésről? Az egyszerű középiskolai művészetpedagógia kinek ártott és mivel? Gondolkodó, szépre érzékeny emberi lények a potenciális outputja, esetleg némi kreativitással, vállalkozókedvvel és szellemmel. Talán épp ez fáj a jelen nagyjainak, hogy itt-ott még fellelhetők olyan védállások, amelyek akadályozzák az eszményi, vezethető nép kitermelését.

Másrészt mekkora divatja van a másik oldalon a beavató színháznak, színházi nevelésnek! És mi pénzek vannak benne! De mi a célja, milyen elképzelések mentén halad mindez? Ott kezdődik a dolog, hogy a terjesztésnek mindig könnyebb a dolga, ha egy mozdulattal harminc főnyi jegyet adhat el, mondván kötelező olvasmány, végig nem gondolva, az adott változat, „rendezői szándék” mennyiben nekik szól? Aztán ha kicsit tovább néznek a színházban, és nem csak aznap estére akarnak közönséget, akkor nézőt akarnak nevelni. De valóban ilyen szűk lenne látókörünk? A művészetnek, mint eszköz és tárgy egyaránt, talán (szvsz) elsősorban embert kellene nevelnie.

A színházat, a kultúrát nem féltem. Az a jég hátán is megél. Legfeljebb kimegy, mint régen a piacra, ma a tanterembe, kőépületét felveti a gaz vagy plázát építenek a helyére. Esetleg többünknek, akik benne (esetleg: ebből) élünk (-nénk), felkopik az állunk, na és? A baj a nemzettel, a társadalommal, az emberiséggel van – mindig így volt –, aki és amikor leveti magáról a kultúrát