Kilátás a lichthófra. Kelet-európai videóművészet, MODEM, Debrecen

A MODEM az utóbbi öt évben mindig is karakteresebben képviselte a köztes-európai identitás és a keleti blokk széthullását követő társadalmi átalakulás feldolgozását, mint ahogyan az egy kétszázezer lakosú város kortárs múzeumától elvárható volna. (Messze a teljesség igénye nélkül: Hogyan tovább Oroszország?, az 1989 óta magunk mögött hagyott húsz év apropóján a Kis magyar pornográfia, a lengyel expresszionistákat megelevenítő Banánköztársaság¸ és Tara von Neudorf: Transzagresszív millennium című tárlata.) Józan tükörbenézés a nyugathoz képest számítható, mitikussá dagasztott ötvenévnyi lemaradás önámító farigcsálása vagy döntően nyugat-európai, tehát példás alkotók tenyéren hordozása helyett. Az idei ősz is továbbviszi ezt az üdvözlendő tárlatpolitikát. A debreceni kultház második emeletét az Irokéz Gyűjtemény a könyörtelen magyar valóság utóbbi húsz évére reflektáló műveivel töltötték meg, míg a harmadikon keleti-európai videóművészek vetítettek novemberig elejéig.

Ha az egyszeri, de a vastag magyar szlengben járatos befogadó fellépcsőzik a legfelső emeletre, ott talán az egyetlen leszűrhető tanulság számára az, hogy puszta vetítésnél valójában nincs is többről szó. Pedig minden adott lenne egy dacos kelet-európai videóriposzthoz, amely bizonyíthatná, hogy korántsem csak a jóléti társadalmak tagjainak kiváltsága a tartalmas kortárs művészet. A műfajra találóan reflektáló, az izgalmasan informatív digitális képcédulák és a kupacban álló babzsákok üdítő meglepetésként ágyaznak meg a mozgóképekben való elmerülésnek. Utóbbi, teljes mértékben a művek javát szolgáló figyelmesség annyira idegen volt számomra, hogy félénk rákérdezés nélkül el sem mertem emelni a halomból egy mobilfotelt. Csak bátorítani lehet minden galériát és múzeumot, hogy szerezzen be néhány tucat babzsákot és ne fukarkodjon kitenni őket a tárlatok kezdőpontjához! A csigaházszerűen magukkal vihető ülőalkalmatosságban elsüppedve nagyobb eséllyel feledkezhetnének bele a látogatók a kiállított művekbe. Azok pedig – miként Rényi András intett erre – sosem hálátlanok a rájuk időt szakítókkal szemben.

Nem érheti szó a konceptuális külsőségeket sem. A köztes-európai gondolat felkarolását már üdvözöltem a lídben, a nyolc keleti és balkáni országra leosztott szerkezet szimpatikusan arányos, a cím pedig talán a legjobb, amihez szerencsém volt eddig a rendszerint sablonos vagy szánandóan erőlködő kiállítás-keresztelések közepette. A gangos bérházakkal és panelblokkokkal egyébként is teleszórt Köztes-Európa sivár lichthófhoz való hasonlítása meglátásom szerint olyan önmagán túlmutató, nyelvünkben meghonosításra méltó geometafora, akár a kompország vagy a vasfüggöny.

Azonban ha betekintünk a légaknába, majdhogynem csak vákuumot találunk. Ráadásul olyat, ami még arra is rest, hogy megpróbáljon magába szippantani.

Pedig Köztes-Európáról sok rosszat lehet felsorolni, de ingerszegénységgel senki sem vádolhatja. A KulturKontakt Austria művészeti rezidensei – lévén ez a legkisebb közös többszörös a résztvevők között – mégis nagyon távol állnak videóikkal az emlékezetességtől. A legbosszantóbb, hogy alig használják a kamerát annak elemi, képrögzítő funkcióján kívül semmire – olykor még arra sem.

Az orosz Olga Chernysheva és az ukrán Ivan Bazak a pomponos lányokkal és a falusi lakodalommal korántsem szemelt ki rossz témát a maga számára, de lényegében csak az események dokumentarista rögzítésére szorítkoztak. Ahhoz viszont nem elég erős a nyersanyaguk, hogy „kommentár nélküli” tálalásban néhány fordulatban reménykedő mosolynál többet előcsaljanak a babszemek közé süppedő nézőből. A hazai vizeket borzoló Kisspál Szabolcs-videó, a Wordskin 2 képkockáin lényegében ünnepélyesen nem történik semmi: egy márványból formált folyamistenségpár tükörképe hullámzik talán egy bécsi szökőkút medencéjében két percen keresztül.

Nem hivalkodik cikornyás történettel az albán Leonard Qylafi egy ingatlan építésének állomásait rögzítő, de a román Marilena Preda Sânc feminista szlogenekkel telepingált női kezek koreográfiáját megörökítő videója sem. Előbbi üzletházat a világ bármely városában lencsevégre lehetett volna kapni, utóbbihoz hasonlókkal tele lehetnek a kaliforniai tinilányok iPhone-memóriái. Hubert Czerepok Önmagunk akarunk lenni című, ócska minőségű videójának destruktívan homokozó harmincasai – vélhetően a művész per se és nonkonformista cimborája, Zbigniew Rogalski – legalább vicsorítanak némi tébolyt. A látottak alapján még hihető is, hogy az intellektuális posztavantgardizmus letéteményesei keverik négykézlábra ereszkedve nyálukat a játszótéri homokkal, de arra semmilyen jel nem utal, hogy Lengyelországban járunk. Itt érkeztünk el a tárlat legsúlyosabb fogyatékosságához: a kelet-európai vonatkozások esetenként akár teljes hiányához, amely érthetetlen, hiszen a művészeti kvalitáson túl a saját maga által gondosan és frappánsan felállított gondolati célkitűzést is semmibe veszi így a tárlat.

Ezen a csalódáson az sem szépít, hogy a lanyha vákuum nem terpeszkedik el a világítóudvar minden szegletében. Irena Paskal Macedóniát katonaállamként kritizáló megfilmesített közepes politikai performansza legalább valóban a balkáni lőpor századunkban is szünet nélküli kavarodásával foglalkozik. Beszédes: a szlovák Lucia Nimcová úgy jegyezheti a kiállítás egyetlen érdemleges művét, hogy annak elkészítéséhez nem is fogott kamerát a kezében. Márpedig egymás után vágott fényképekből soha nem lesz több egy montázsnál. Hiába elismerésre méltó az a kutatómunka, ami megelőzte a Csók születését, a homonnai dolgozó lányok és asszonyok főszereplésével készült, funkyval felpörgetett fotósorozat nem tud többet adni, mint a YouTube a legjobb pillanataiban. Bár megérzésem szerint a kurátor, Annamarie Türk döntően komikusnak szánta a tárlatot, csupán a csehszlovák szocretró képgaléria végén nevettem fel egy napjainkban elcsípett – valóban – lehengerlő provinciális politikusi parolázás láttán.

A hivatkozott, eredeti videónak a fenti zárójelenet még nem része. Csak emiatt azonban nem volt érdemes az Irokéz Gyűjtemény válogatása után még egy emeletet mászni.