(prológus)
végleg visszafogadta a víz.
magzat volt, fülében buborék,
apja vizipók, anyja békalencse,
röptét látta részeg lepkének
és esőnek, ahogy szél tekeri
(danse macabre)
nádszálfésű vágja ketté a ködös hajnalt
szálltában szakad a harisnyahajlat –
a kopott tükör előtt áll, vízért könyörög.
nem tudja, hogy őszre az összes haja kihullik
(epilógus)
ahogy
az égből lefelé zúgó fehér kövek
átszaggatták a békalencsét
és vakítva süllyedtek a sötétbe,
a fodrozódás anyahajókat
sodort a némaság oltárához.