Az a meglepő, egyszersmind örömteli helyzet állt elő, hogy a Kemény István születésének 50. évfordulóján a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott köszöntés adott valamit. Miután az ilyen típusú rendezvények ritkán mozdulnak el a sablonos, protokolláris regisztertől, ez mindenképpen meglepőnek nevezhető.

Hogy erre az estére lesz miről emlékezni, hogy történik majd valami (bármi, akármi), arra eleinte nem sok jel mutatott. Elsőként Csorba Csilla, a PIM főigazgatónője köszöntötte az ünnepeltet és a megjelenteket. Beszédét s a magyar nyelvet addig sanyargatta, míg valamilyen jelentésében a kemény szót bele nem sikerült szuszakolnia (tuszkolnia) minden mondatba. Talán szerencsésebb lett volna, ha – ahogy azt a Magvető képviselői tették – szürke, felejthető néhány mondatot mond.

Ezt követően a Kemény István verseit is megzenésítő Göncölszekér zenekar játszott egy dalt. Zenéjük a helyszínhez és alkalomhoz képest némiképpen disszonánsan hatott, s amikor Kemény Istvánt váratlanul a múlandóságára emlékeztették „ez ugyan még csak az 50. születésnap, de érdemes elgondolkodni, mi van a végén” az majdnem olyan ízléstelen volt, mint amikor nemrég megjelent albumukra hívták fel a közönség figyelmét.

Mindezek azonban nem keltenek különösebb megütközést, egy köszöntés így szokott zajlani. A kerek évszámot ünneplő költőnek, írónak pedig túl kell esnie rajta. Ezért is volt különleges Bartis Attila őszinte hangja, amely érvénytelenített minden már elhangzott és még elhangzásra kerülő felszínességet. „Huszonöt éve tudom, ma ide fogok ülni, és huszonöt éve nem tudom, mit fogok mondani” állította, jól érezvén, hogy „ha a költészetéről kéne beszélnem, aligha lennénk ennyien”. Novellisztikus elbeszélése ehelyett olyan mély tiszteletről („Ha a filmedre gondolsz, az égbolt a vásznad. Egyáltalán, bármire gondolsz, látszik az égen.”) és barátságról („Anyám, apám és a szerelmeim után róla álmodtam a legtöbbet. […] Ady: 2, Kosztolányi: 1, Bodor: 1, Kemény 43.”) adott számot, melynek kimondása rendkívüli intimitást teremtett. Bartis Attila olyan erejű szöveget olvasott fel, mely csak minden hamisság elutasításán, bizonyos kiszolgáltatottság beismerésén alapulhatott. A közönség nagyon érzékenyen rezonált erre, azokban a percekben figyelt, feszülten figyelt.

A program szerint ezt követően Kántor Péter köszöntötte verssel az ünnepeltet, azonban előbb fél perc türelmet kért, amíg megigazítja az inge ujját, „és nem is az ingem miatt… hanem azért, mert ez egy másik fejezet.” És ebben nagyon igaza volt: az eztán elhangzó jól vagy rosszul sikerült versfelolvasások már nem beszéltek, mert nem is beszélhettek Kemény Istvánról mint emberről, legfeljebb mint szerzőről. Meglepő módon a legformálisabb, legsutább retorikájú szöveggel k. kabai lóránt készült, melynek frázisszerűségét olyan nyelvi panelek építették, mint a „vitán felül áll”. Babiczky Tibor bravúrosan, kitűnő szellemességgel tudta megoldani azt a nehézséget, hogy Kemény István születésnapján úgy kell szerepelnie, hogy nincs közöttük kifejezetten szoros kötődés. „Kemény István költészetével úgy ismerkedtem meg, hogy elolvastam egy versét” – mondja. Ez tizennégy éves korában történt, mikor az irodalom órára egy lelkes magyartanárnő behozta kortárs költők alkotásait. „Tizennégy évesen túlzás, hogy megszerettem, még az is, hogy megkedveltem, mégis ő volt az, akit a legközelebb éreztem magamhoz.” Később, az íróval való megismerkedéséről azt mondta, „Kemény Istvánnal úgy ismerkedtem meg, hogy nem volt hozzáférhető. […] Ült csöndben és néha azt mondta: »talán igen, talán nem.«”

Az estén négy fiatal író: Gucsa Magdolna, Szilvay Máté, Zilahi Anna és Fehér Renátó is felolvasott (a szöveg az apokrifonline-on olvasható). Noha a fiatal író szókapcsolat meglehetősen bizonytalan, gyanús benyomást kelt (egy író nem lehet fiatal vagy öreg, az fából vaskarika; egy örömlány ellenben igen, a két szakma között tehát van egy alapvető különbség), szóval ennek a félelemnek dacára, az elhangzott versek között voltak érdekesek, s az ötlet: négy egymástól meglehetősen különböző hangon szóló líra a keményi hagyományhoz való közelítése – remek.

Az este lezárásaképpen Kemény István két oldalára lányai: Lili és Zsófi ültek, s olvastak fel egy-egy költeményt szép lezárását nyújtva a köszöntésnek.

„A kádármester apja, egy öregúr, aki egyszerű embernek látszott, jóságos emberi szeretettel foglalkozott velem, az idegenből idevetődött senkivel. Esténként, amikor hazaértem, mindig ezt kérdezte tőlem: Nos, fiatalember, mondja el nekem, mit tapasztalt ma 1. emberileg, 2. irodalmilag, 3. bölcseletileg?”meséli Esti Kornél. A három szempont különválasztása tényleg német szellemet igényel, mindenesetre Bartis Attila gondolatai építőek voltak valamelyik tekintetben, ahogy a Kemény István ajkán játszó ironikus mosolyból is lehetett tanulni, amikor egy méltató ennen maga szép szavainak hatása alatt olyan kijelentésekre ragadtatta magát, mint hogy Kemény lírája a világirodalom legkiemelkedőbb produktumainak egyike. Kemény mosolyában benne volt, hogy ez a kérdésfeltevés valahol értelmetlen. Természetessége, öniróniája egész este ellenpontozását tudta nyújtani a néha szuperlatívuszokba hajló hozsannának. Kemény István jó író. Isten éltesse. „És gúnyolódni tilos.”