2011. október 7-én nyílt Kormos Borbála első önálló kiállítása a Király utcai Boulevard&Brezsnyev galériában. A barátságos léptékű kiállítás a galéria Nagydiófa utca felőli részén kapott helyet: ez a választás a művek és a kiállítótér egymásra találásának szép példáját eredményezi.

A kis helyiségben nyolc alkotást láthatunk, melyek – egyetlen kivételtől eltekintve – egy témát járnak körül: a személyes tér tapasztalatát. Ne számítsunk klasszikus értelemben vett szobrokra: makett jellegű (tér)imitációk, kis doboz-képek, egy videóprojekt és egy installáció, asztalba épített képernyővel. A használt anyagok és színek közül a nyers, világos falemez és a fehér dominál, a színes részletek – az installáció és a két falikép esetében – általában a dinamikát adják, a mozgás dimenziója felé visznek. A videó médiumát használó két alkotást leszámítva a „mozgás” érzetét a színes fotó alapú művekbe épített fényforrások, ledek és fényfüzérek biztosítják.

A kiállítótérben virtuális sétát téve a bal oldali falfrontot három, szobákat imitáló „doboz” foglalja el. A személyes tér jelen esetben mint lakókörnyezet jelenik meg. Az épített környezet, szűken vett életterünk, a szoba, ahol biztonságban érezzük magunkat. Otthonos, intim terünk, amely megvéd a természeti környezet és az elemek szélsőségeitől, ahol egész évben kellemes a hőmérséklet, és a meleg víz, az áram és a gáz mind a személyes kényelmünket szolgálja.

A személyes tér mellett a másik szervező elem a katasztrófa. A természeti katasztrófák – az árvíz, tűzvész és földrengés – itt a személyes térben, kicsinyítetten történnek. Nem az elemek szélsőséges pusztításáról, külső hatásokról van tehát szó, hanem olyan otthonos katasztrófá(ink)ról, mint a beázás (rossz radiátor, csöpögő plafon), a lakástűz és a repedező vakolat. A dobozok felénk néző részén a falak – mint a babaházak esetében – hiányoznak. Steril, fehér szobák, talán mindegyik ugyanazt az elképzelt szobát képzi le. Az arányok stilizáltak, nem tudni, hogy a falakon vágott nyílások ajtók-e vagy ablakok. A terek letisztult egyszerűsége modern élettereink uniformizáltságára és a funkcionalitásra egyaránt utalhatnak. A „beázásos dobozhoz” – melynek élethű radiátormakettjéből víz szivárog – a témát tekintve hasonló videóprojekt is látható, ahol az osztott képernyőn a plafont és a padlót a lecsöpögő víz kötik össze, ami a víz körforgásának természeti folyamatára is utal. A szoba-dobozok témát folytatja a 3D Tv című, a kiállításra készült munka is. Ennél új elemként a fény és a fotó is előkerül. Itt az ablakon keresztül erős zöld villódzás tolakszik be a nyugodt lakótérbe – a vihar tévéképernyője.

A tér közepén elhelyezett installáció – kicsit kakukktojás, hiszen nem a személyes tér vonalat viszi tovább – a Fiktív testvér címet kapta. Az egyszerű, Ikea-stílusú asztalba épített képernyőn egy videó megy: egy kezet látunk, amint a Ki nevet a végén? nevű kultikus társasjáték lapján a saját bábuját tologatja, míg az ellenfélé magától mozog. „Ő” a gyermekkor fantáziavilágának része, a „láthatatlan” játszótárs, aki nagyon hasonlít rám, mégsem én vagyok.

A két kis doboz-kép lazábban – illetve más szempontból – köthető a személyes tér tematikájához. A trópusi vízesés és az indonéz toronyház fotója a giccses falikép jelenségére reflektál. A lakberendezési dísztárgyak ezen népszerű csoportja általában ázsiai gyártmányú bóvli; az egzotikus témák, a színkezelésben harsányság, ócska anyag és az elnagyolt kivitelezés jellemzi ezeket a sorozatgyártott holmikat. Az okozott vizuális sokkot gyakran a térbeli dimenzió jelenléte is súlyosbítja: terjednek a hologramos, 3D hatású képek is. Kormos Borbála képei esetében az autentikus téma adott, a térbeliséget pedig a széles keret-dobozok biztosítják, a mozgást a vízesésnél villódzó fényfüzér. A felhőkarcoló fotóján az épület néhány ablaka világít, emberi jelenlétről tanúskodva.

Mögöttük talán emberi otthonokat sejthetünk, ahol ugyan csöpögnek a csapok, giccses a berendezés, és állandóan megy a tévé, de mégis élhető tereket; vagy éppen neonfénnyel elárasztott, személytelen rideg-steril helyiségeket?!