Pár komolyabb, logikus struktúrájú, ésszerű mondanivalóval felfegyverzett esszé után én is becsatlakoznék a diskurzusba a magam sekélyes és közönséges módján, néhány alaptalan gondolatmenettel, válaszul semmi konkrétra.

Hogy a “vers […] a végtelen” lenne? Fenét. Az értelmetlen túlmisztifikáció maradjon meg a lázadó tizenévesek eszköztárában. Egy szakmabelinek viszont illik tudni megmondani értelmes szavakkal, hogy mi is az, amit csinál. Mi a vers? Mondhat róla mindenki, amit akar, én a részemről csak egyféle költői attitűdöt fogadok el. Versnek olyan irodalmi művet hívunk, amelyben az alkalmazott nyelvi eszközök esztétikai tulajdonságai alátámasztani vagy épp elrejteni szolgálják az üzenetet, aminek a létezését oly hévvel firtatjuk.

Ezzel a gondolattal a FÉLonline-on megjelent szövegek cirka felét lehet is dobni a kukába.

Merthogy szép gondolat volt a szabad vers, amíg volt értelme a formaválasztásnak – mármint a forma hiányának. Szép gondolat volt addig, amíg olyan emberek művelték, akik már bizonyították, hogy tudnak „rendesen is” írni. Ők legalább el tudták hitetni az olvasóval, joggal vagy jogtalanul, hogy volt célja a forma elvetésének. Egy ideig még el lehetett adni metapoétikai kijelentésnek a modern líra ezen vívmányát: a forma és/vagy a tartalom értelmetlenségének hirdetését; na de ugyanaz a poén unásig ismételve már nem vicces.

Viszont mit mond a mai fűzfapoéta ezzel a formahiánnyal? Gondolatritmust, a beszéd ritmusát követi a szöveg, vagy netán azt ellenpontozza? Esetleg egyszerűen képtelenek szépen és tudatosan írni a kortársaink? Talán annyira beleszerelmesedtek a poeta natus gyerekmeséjébe, hogy minden erőfeszítést elvből elutasítanak, és inkább a papírra vetett hányásukat törik ízlés szerint sorba?

A formahiánynál is súlyosabb problémája a kortárs költészetnek, hogy tudatosan igyekszik nem mondani semmit semmiről, miközben nyilvánvalóan önállóan értelemmel bíró szavakat használ fel. Vagy ha akar is valamit mondani, azt olyan elrugaszkodott asszociációkon keresztül tenné, amit másnap átolvasva a költő maga sem tudna követni.

Aki ilyet ír, kérdezze meg magától, és válaszoljon őszintén: miért ír?

Ha a válaszban nincs benne az, hogy olvassák mások, akkor rendben van, nem érdekel, termeljen fiókba, csak ne kelljen látnom; ha viszont benne van, akkor muszáj lesz figyelembe venni az olvasó igényeit. És ebben rejlik a kortárs költészet mint amolyan egységes “dolog” legnagyobb baja: nem érdekli a mezei olvasó.

Pedig egyszerű igényei vannak a mezei olvasónak: zengő, ritmusos, rímelő forma kell, hogy gyönyörködtessen, és olcsó ponyvafilozófiai tartalom, hogy mély érzésűnek képzelhessük magunkat egy percre.

Amíg nem ilyet szolgáltatunk, ne csodálkozzunk, hogy szarul vagyunk irodalmilag.