könyvkritika
2011. 10. 19.

A behatolás módjai

jesus

Ha egy költő elkezd prózát írni, önkéntelenül is felmerülhet a kérdés: vajon hogy áll majd neki, ha nem verset ír? A litera.hu-n megjelent írásokból ítélve már nyugodt szívvel mondhatom, hogy Csobánka Zsuzsának jól áll, vagy ahogy ő fogalmaz: otthonos számára.

Ami a versekben olykor-olykor szétszalad, azt itt egybefogja valami jól kitalált rend. A szereplők életvonalai összetalálkoznak, hatnak egymásra, a motívumok vissza-visszatérnek, pont meg megfelelő helyen, mintha csak képlettel számolta volna ki a szerző, hol kell őket újra elővenni. Ezek a motívumok – mint a szexualitás, halál, vagy akár csak egy szín, szókapcsolat – erősen szervezik a szöveget. Talán jobban is, mint a szereplők élettörténete. Tehát bátran ajánlhatjuk a történetekből és az elmesélhetőség lehetőségéből kiábrándult olvasók számára is.

Az említett motívumok persze gyakran tűnnek fel a kortárs prózában; ez a szöveg szempontjából azonban lényegtelen. Érdemesebb inkább azt megfigyelni, hogyan épülnek egymásra. Ebben tárul fel a regény (vagy nevezzük, aminek akarjuk) számomra legnagyobb erénye, a mértékletesség. Soha nem mond túl sokat, csak éppen annyit, amennyihez az olvasó hozzá tudja gondolni a folytatást vagy a részleteket, ha akarja. Nem túloz, nem borzolja az olvasó idegeit, csak éppen hogy megmutat valamit. Aztán át is ugrik egy újabb képre. De túl keveset sem mond: mindig megadja azokat a kapcsolódási pontokat, ahonnan tovább lehet indulni (akár a szövegben visszafelé is), mint például itt: ,,Betakar, és így leszek a legmagányosabb. Kint szél zúg, a fák susognak, kibeszélnek minket is, Nézd, ők a boldogok, nagy hibájuk, hogy embernek születtek, mondják”.

A szexualitás mellett megjelennek a nőiséggel, férfiléttel kapcsolatos motívumok; és ezek valóban sokkal inkább motívumok, semmint olyan tartalmi elemek, amelyek a nemi identitás kérdését boncolgatnák. Ahogy Bartis Attila a fülszövegben megjegyzi, a szerző nőisége nem válik transzparenssé a szövegben, de nem is rejtegeti azt, ezért hiteles. A regényt olvasva tényleg nem az jut az ember eszébe, hogy milyen nemű az, aki éppen beszél, és mindezt férfi vagy női szerző írta-e: ha jó a szöveg, ez szinte esetleges.

Amiért azonban mégis el lehetne indulni valamiféle, akár a szó hétköznapi értelmében feminista olvasat felé, az az ilyen mondatok miatt lenne: ,,a nő használati tárgy, idővel kopik, cserélni kell”. (Erre ugyanis minden épkézláb feminista felkapná a fejét.) Ahhoz, hogy egy ilyen állítást – illetve állításnak tűnő mondatot – a helyén kezeljünk, meg kell vizsgálni a szövegben betöltött státuszát. Csobánka gyakran alkalmaz ehhez hasonló, már-már közhelyszerű mondatokat, de ezek sokszor nem általánosságban értendőek, hanem egy konkrét helyzethez kapcsolódnak. Mintha a szereplők életéből leszűrt, azokra vonatkozó tanulságok lennének, és egyfajta kapcsolóelemként működnének a szövegben. A szerelemről szóló ilyen mondat visszatérő elem, gyakran variálódik: ,,A szerelem csönd”; ,,A szerelem lát”. A következő részletben pedig egy nem túl szokványos hasonlattal folytatódik a szöveg: ,,A szerelem önző. És önző a hó is, legyen bármilyen szép, ahogy hullik, vagy ahogy beteríti a tájat”.

A szövegen belüli kapcsolódási pontokon kívül vannak szövegen kívüliek is. Jól példázza ezt a két, hátsó borítóra került idézet, utalva Bartis és Tóth Krisztina köteteire. A Bartis-allúzió valamiért mégsem illeszkedik jól a szövegbe, indokolatlannak tűnik a regény szereplőinek (és testrészeiknek) említése. Ha mindenképp indokot keresünk rá, A nyugalom talán arra lehet jó, hogy felidézze a testiség egy radikálisabb szöveges ábrázolását.

Találunk egy olyan utalást is, ami nem próza. ,,Ki kéne bolondulni innen” – idézi meg a regény Kemény István Szomorúan című versét. Bevonódva ennek a szövegnek a játékterébe, ez a vers a szereplőkről beszél. Némelyikük talán visszafele él. Nem is tudna máshogy élni, mert még nem dolgozta fel azt, ami mögötte van. A fel-nem-dolgozottság visszaköszön abban, ahogy a szereplők a múltjukról (és jelenükről) beszélnek, gondolkodnak: ,,Azon vagyok, hogy elfelejtsem. …hétről hétre nagy hévvel és vésővel töröm darabokra a nevét”. A hétköznapi kis tragédiák – megcsalatás, tartós boldogtalanság – egyre csak ismétlődnek. ,,Ilyen történetekkel tele a padlás”.

A történetek valóban közösek sok-sok családéval. Ha kilépünk a szövegből a valóságba, és meghallgatjuk a (nagy)szüleink korosztályának meséit, vissza-visszatérnek. Például, hogy a nő megbocsát, a férfi félrekefél, és hasonlók. A szöveg szembeállítja velük az olvasót, és felteszi a kérdést: mit kezdjünk ezekkel a sorsrontó mondatokkal? A generációkon át visszhangzó mondatokon kívül felütik a fejüket a babonák is. A kivetített szorongás képei, mint a boszorkány, a dögkútra járó Cika Madonna. A tiltások, félelmek, csalódások határozzák meg a szöveg atmoszféráját. Ehhez járulnak hozzá, szinte ellenpontként, a lehető legtermészetesebben kezelt fizikai jelenségek érzékletes képei, legyen szó a bomló testről vagy nedves testrészekről, ruhákról.

Ezek a tömör, képszerű és kidolgozott fejezetek azonban nem a visszatekintés síkján mozognak – nyelvileg főleg nem, hiszen a legtöbb igealak jelen idejű. Ez a jelen mégis egy sajátos jelen, amelynek minden percében van egy jókora adag múlt, és mögötte mintha ott lennének az előző generációk sorsfordulói, és valami nyugtalanító hangulat, vihar előtti csend.

Olyan ez a szöveg, mint egy nagy, lakatlan, de berendezett ház, melyben egyszerre van jelen több emberélet jelene és múltja, a legapróbb részletekig. Ha benyitok egy ajtón, valóban lepereg a szemem előtt sok ismerős történet, amelyekkel ,,tele a padlás” – de a nézőpont itt egészen más.

Csobánka Zsuzsa, Belém az ujját, JAK+PRAE.HU, 2011.

 

hozzászólások

kövess minket