Deres Kornélia idei könyvhétre megjelent első kötetét fellapozva bájos gúny kerekedett az arcomra; végül, ahogy jobban belelapoztam a könyvbe, jócskán alább hagyott ez a rossz szájízem. A Pollágh Péter szerkesztette jól megkomponált könyv egy gyerekmese, melyben az apa szerepe válik folyamatosan reflektáltá. Akárcsak Kiss Ottó gyerekversköteteiben.


Itt viszont a szőrapa az antihős, akinek minden rezdülését gondosan meglesi és elemzi a lírai én. Próbál visszaemlékezni az apjára, de bizonytalanságokba botlik: „Látod már arra sem emlékszem,/ ki tűnt el előbb, ő vagy te.” (Pedig apa) Ezt úgy nevezném: emlékzaj. Ugyanis ebben, a versben jelenlevő fájdalom leírása fénnyel párosul („Egy ideje úgy van,/ hogy félek a fényben”), ez elsőre elképzelhetetlen, de a később megjelenő apai totalitarizmusa érthetővé teszi a „képtelenséget”, amelyet Deres a nyitó versében megjelenít. Ezzel előlelegezi meg a leírást, melyet később, sokkal finomabban és feketébben mutat be. Deres allegorizálja a Szőrapát, és ezt az allegóriát végig is visz a köteten.

A szőrapát, huncut és gonoszkodó megjegyzései mélyebb benyomásokat, sértéseket, sérelmeket leplez: „biztos apa keze van ebben is” (Bevitte magával). Játékba hozza, a kortársak által olykor féktelenül használt testreprezentációkat. Deres manifesztálja a kezet, a vele járó erőt, a munkát: „úgy tépkedte a fűcsomókat egész/ nyáron át, mintha ezzel űzné a nyarat.” (Bevitte magával) A dolgos kéz által készített üvegház is itt jelenik meg először. Nem lehet nem megemlíteni Pollágh Péter tükör-metaforáját, amely élesen kihallik a szövegből. Erre később majd visszatérek.

Deres úgy nagyítja fel a körülötte lévő mozgásokat, munkát, játszadozást, az apát, mint Petőfi Alföld című versében a tájat. Deres belső tája, zajosan szorongó tája. A Macival című versével, az elbeszélőre irányul a figyelem. Mintha köhécselne, úgy tör elő belőle a kegyetlen elnyomottság: „Apa mondta, ha kinyitjuk/ az ajtót, megszokik a levegő is.” Talán ez a legsúlyosabb kijelentése a kötetben. És ezt mondja ki, hogy kezében, az ő kezében van egy játékmackó.

A korábban említett totalitarizmus a Délután szobrokat című versben jelenik meg a legtisztábban, olyan könnyedén emeli át Nemes Nagy Ágnes legismertebb verséből (Szobrokat vittem) a fájdalmat, amely alappillére (pontosabban alapzata) lesz a szőrapa figurájának. Hiszen az apa maga számára állít szobrokat. A lírai én végignézi, ahogy a hatalom egyre nő. Ugyanakkor szót ejt az elvonulásról, az ott hagyásról: „A szobrok árnyékukat elhagyják, ott bent.” Tehát az apa magára hagyja a családját, az „árnyékát”, ami mindvégig védelmezte őt, akár kínok árán is („árnyékot szögez a talpakhoz”).

Aztán, ahogy magára marad a szőrapa, kisjánosként kezd el viselkedni, ahogy a magára maradottak szoktak: „Apa keserűt iszik, attól könnyes.” (Gyulladás) Ebben a versben tesz említést egy új, egy másik biztos pontról. Arról, hogy a versben bár nappal van, lehet Nappalinak olvasni, ami számomra egy az egyben beemeli Pollágh Nappali című versét, amelyet Deresnek címez. Előbukkan a bűvös cukor-metafora, ami talán a boldogság szimbóluma. És ahogy a vers utolsó szakasza írja: „De apa arca kitisztul majd/ és többé nem lesz más délután és éjjel.”

Az apa elhagyatottságát, a szánalomra való kis lényt, szívétől megfosztva, sajnálja a lírai én (Gólem), próbálja magára húzni az apja terheit, ahogy figyeli („sokáig sírdogált”). Ha kétségei támadnak, kósza gondolatokba temetkezik, képes megvádolni másokat („esténként azt képzelem, a fiúk szedték ki a szívét.”), majd, ha a szenvtelen vádlottak kérdezik, mit gondol az esetről, befogja száját, mint egy jó kislány („Az apákról vagy jót, vagy semmit.”). Mert tiszteli az apát (A példakép).

Korábban említettem az üveg-metaforát, nos, a kötet második ciklusának nyitó verse felfedi az üvegház titkát. Az én értelmezésemben az üvegház nem más, mint egy urna, egy emlékdoboz, mint a fekete doboz: emlékőrző tárgy. Azért hiszem, hogy az lehet, mert a üvegtükör kétértelműsége, a valóság és a fikció közti elmosására a legalkalmasabb tárgy. Meg hát kirakták az erkélyre, a görbe tükör pedig a halottak csontjait felnagyítja. Később az elbeszélő pontosít: „így sok éve, hogy házon kívül neveljük a múltat, ezt a játékká dermedt otthont.” (Halmoz) Illetve ettől kezdve múlt időben beszél a lírai én az apáról. Emlékei közt kutatva néha jóra is talál: „Egy régi zsebórát tartott az asztalon, azzal ellenőrizte magát.” (Üvegcsont) A vers zárlata kétértelmű, egyszerre jelenti azt hogy egy fájdalommentes, de annál súlyos betegséget örökölt: a csontritkulást, és egyszersmind a korai halált is jelenti.

Mindezek után pedig sírásba kezd, amolyan belső sírásba, csendben: „régebben mindennap megígérte, hogy kapok egy kutyát”, majd később: „már az is elég volna, ha engem vinne le sétáltatni”. Nem fél leírni a bűntudat szót, pedig hiábavaló, a szemfüles olvasó kiérzi a sorok közül, fölösleges kijelentéssé dermed a versben.

Az emlegetett biztos pont apa-figurává növi magát, „cukros kávét iszik”, és olyanokat motyog, hogy „az üveg folyékony cukor.” (Az üvegház vége) Rávezeti a lírai ént, lehet, hogy az apa tükörből van, de az a tükör nem más, mint: a cukor. A szeretet. És ne felejtse el, hogy ki is ő valójában. Mert az apa beteg, „rákja van”. Nem lehet figyelmetlenül hagyni. Embernek kell maradni. Az üvegház más jelentést kap, a pollágh-féle ÜVEGHÁZ KÓRHÁZ fogalmi metafora lesz. (A bohóc) A félés, az elvesztés jegyében pedig képes a lírai én a bálványozásra is (hamisan). A bánat már későn jön, amit a Rowling-féle [1. J. K. Rowling Harry Potter és a Főnix rendje című kötetében az egyik főszereplő – Sirius Black – úgy hal meg, hogy átesik egy tükrön, fátyolossága miatt egy hullámzó függönyre hasonlít. Pollágh Péter és Deres Kornélia is köztudottan szereti Rowling kötetét.] halál-metaforával leplez le: „a függöny mögül lestek, el nem vitték jó messzire.” (Génprotokoll) Nincs még egy ilyen vers, amiben ilyen dühösen szereti a lírai én a szőrapát, mint a Légszomj: „bolondod voltam”, „azóta belefagytak a szemedbe a könnyek”, és különösen ez: „Megnőni halál.”

Ezek után majd minden vers puszta levezetés, búcsú szimfónia. A záróvers pedig kegyeletként hat a szememben. Ima a szőrapáért. Ír az automatizmusról („próbálom fenntartani egy normális élet látszatát”), ír az apa-lánya viszonyról („és azon röhögtünk, hogyan koptak el a családfán fentről lefelé a nevek.”), mindvégig ott ült a lány vállán a gonosz (a röhögés a kajánság, a bűnösség előjele, a halk kuncogás, mosolygás egészen más tükörbe állítaná a kimondott emlékeket, de így másfelé mozdul el a mutató).

Deres Kornélia első kötete a szükséges rosszról számol be, amire szüksége van mindenkinek. Nincs apelláta, a fájdalom árán képesek vagyunk szeretni azt is, aki talán bántott. Ha bántott egyáltalán.

Deres Kornélia: Szőrapa, JAK-Prae.hu, 2011.