egy vita margójára

A vers, mint minden emberi alkotás a szellem egy állapotának anyagi rögzülése. Egyfelől ugyanúgy tárgy, mint a szék, amelyen ülök, másrészt mégsem ugyanúgy, hiszen a fizikai tér egyszerre több pontján is jelen lehet. Az analitikus metafizika erre azt mondaná, hogy ez valamilyen univerzálé, amelyet a tárgyak (például a papírlap, amelyre írták), instanciálhat. Fogadjuk el ezt a hasonlatot, hiszen ha nem így volna, és a vers egyes instanciái fizikailag különböznének, akkor a befogadói élményt befolyásolná az, hogy melyik verset olvasom – ami lehet, hogy így van, de nem szeretnénk. Ha ugyanis nem mindegy, hogy a verset kéziratban vagy nyomtatásban olvasom, akkor elvész a lehetősége annak, hogy a versről beszélni tudjunk, és elvész a lehetősége annak, hogy vers több legyen, mint egy apropó, ami gondolatokat indít bennem. Ha jól értem, ez lenne Kapelner Zsolt álláspontja.

Mivel azonban szeretnénk azt gondolni, hogy a versekről igenis van értelme beszélni, és a verseknek közük van az alkotójukhoz, fogadjuk el, hogy a versek azonosak. Tehát adott egy olyan speciális tárgy, nevezzük kulturális tárgynak, amely (1) egyfelől transzcendentális, amennyiben túlmutat a fizikai megjelenésén, és csak az ész szemléletével megragadható, (2) másfelől kötődik a fizikaihoz annyiban, hogy egy anyagi rögzülés.

(1) Természetesen nem állíthatjuk, hogy a vers olyan értelemben volna fizikai, ahogyan akár a fehér szín, amelyhez az előbbiekben hasonlítottuk, hiszen tulajdonságai szellemi tulajdonságok, nem köthetők a papírhoz és tintához, amelyek a fizikaiban rögzítik: azt, hogy jól rímel, jambikus leejtésű stb. csak értelmi (az ész-értelem distinkciótól jelen írás erejéig tekintsünk el) belátás segítségével tudjuk meghatározni. Vagyis ilyen értelemben a kulturális tárgy a platóni ideákhoz hasonlít, amennyiben az alkotás után megszűnnek instanciálni, akkor is fennmarad. Hiszen gondoljuk csak meg: rekonstruálni tudjuk leírásokból a trójai eposzciklus elveszett részeit, tehát az valamilyen értelemben van, hatást gyakorol kultúránkra, függetlenül attól, hogy már senki nem él azok közül, akik még olvasták – ennek ellenére ismerjük.

(2) Ugyanakkor nehezen lenne elkerülhető az ellenvetés, miszerint – lévén nem csak a verseket tekintjük kulturális tárgynak – ebben az esetben a műtárgyak unicitása elveszik, és a Louvre-ben őrzött Mona Lisa azonos esztétikai élményt kellene, hogy nyújtson, mint a sarki szuvenír árusnál kapható reprodukció. Erre természetesen azt kell felelnem, hogy amennyiben megkülönböztethetetlenül azonos a reprodukció, abban az esetben ez így van, lévén ugyanúgy instanciálja a kulturális tárgyat, és ugyanúgy kifejezi a szellem adott állapotát. Márpedig az esztétikai élmény lényege ez: szembesülni a szellem egy adott – a miénktől különböző – állapotával, benne felismerni a világban meglévő másikat, és ezáltal átérezni személyes világunk mulandóságát és szükségszerű pusztulását.

Ez a funkció az, ami miatt ezt az esszét írom, és amely melletti megalkuvást nem tűrő kiállást hiányoltam Szilvay Máté cikkéből: a vers igenis médium! Nem elvitatható tőle az a szerep, hogy közvetíti a szellem letűnt állapotait, és imígyen – akárcsak a római diadalmenetek rabszolgája, aki figyelmeztette a győztes hadvezért ember voltára – figyelmeztet bennünket a világ változékonyságára, saját szemléletünk és belátásaink korlátoltságára. Hiszen a szellem változik, korábban a szexuális örömöt bűnnek tekintették, manapság pedig szinte az élet értelmét alkotja: hiteink, amelyekkel a világot értelmezzük kontextuálisak. Műalkotás pedig az a kulturális tárgy, amely kontextusától függetlenül képes közvetíteni a szellem azon állapotát, amely benne rögzült. (Természetesen nem gondolom, hogy (a) a költő minden esetben tudatában lenne annak, amit a vers kifejez, (b) hogy a költő „üzenni” akarna: a költő „önkifejez”.)

Ennek megfelelően nemcsak legitim, hanem szükséges is a vers interpretációja, hiszen még ha kontextus ismerete nélkül is képes a médium szerepét betölteni, a teljes „megértés” akkor sem lehetséges beható ismeretek nélkül, hiszen a műértelmezés a legnehezebb dolog a világon: azt kell megértenünk, ami nem mi vagyunk. Ennek fényében magától értetődő, hogy nem lehet kimeríteni a vers értelmezésével a verset magát, hiszen még a legkomolyabb verselemzés a legjobb esetben is csak a maximális lehetőségfeltételét tudja biztosítani a vers „megértésének”, azaz a szellemi állapotok közti közvetítés létrejöttének. Mert ahogyan Arisztotelész is megállapította: amit – jobb híján – „megértésnek” nevezünk, az nem egy tanulság levonása, vagy egy filozófiai tézis megállapítása (mit gondolnánk arról, aki az Oidipusz király megtekintése után azzal térne haza, hogy „jó, akkor nem ölök meg random idegeneket az úton”, vagy „nem próbálok szembeszegülni a sorsnak”?), hanem a katarzis: a félelem és részvét állapota: miután szembesültünk a világban lévő másikkal, az emberi másság lehetőségén keresztül a nem emberivel, részvéttel fordulunk a másik szellem felé (amennyiben „megértettük”, „átérezzük a problémáját” ) és félelemmel magunk iránt (hiszen világunk bármikor összeomolhat). A versnek tehát van üzenete, de arról valóban nem lehet beszélni: nem azért, mert az valami hozzáférhetetlen, hanem mert az üzenet a több (és nem a vers).