Az idei nyár komoly próbafolyamatai és előkészületei után a kezdődő évad szenzációjaként újra színpadra került „Miss Saigon‟. Az esemény különlegességét fokozta az is, hogy a világhírű musical a soproni MKB Musical Aréna és a Budapesti Operettszínház közös produkciójaként mind Sopron szabadtéri színpadán, mind Budapest egyik legnívósabbnak számító színházában is előadásra kerülhetett. A musical látványos, több ízben monumentális, precízen (néha túl precízen) összehangolt színpadi világa akármilyen témát dolgoz is föl − mint esetünkben a vietnámi háború − az mesevilágszerűen, tündöklően, és igényesen jelenik meg előttünk (mint ahogyan ezt már megszokhattuk, ha KERO, Kentaur, és Bakó Gábor közreműködéséről van szó). Az augusztus végi soproni bemutatók után, szeptember 14-én a fővárosi színpadon került sor az előadás sajtóbemutatójára.

A látványról. Némi technikai malőr (a kezdés előtt meghibásodó mikroportok okozta izgalom és késedelem) után hatásos, néha kissé hatásvadász, kissé szájbarágós elemekkel, effektusokkal kezdődik az első felvonás. A vetített dokumentumfilm-szerű bevezető, mely a második felvonás elején is feltűnik, hirtelen felforgatja helyérzékelésünket. Hol is vagyok? − kérdi magától a néző. Az Operettszínház nézőterén? Vagy, valamilyen nemzeti ünnep megemlékező műsorán? Saigonban?

Megérkeztünk; s a következő percben már a magasból aláereszkedő színészkatonák, fegyverek ropogása, lángoló, szikrázó bombák robbanása hozza ránk a frászt − noha az előadás előtt egy férfihang figyelmeztetett, hogy meg ne ijedjünk! Az első felvonásban felbukkanó sárkánytáncosok, és óriási (a Nagy Testvért idéző) Ho-Shi-Minh szobrok után, a második felvonásban hatalmas helikopter kavar vihart a színpadon, nem sokkal később pedig rengeteg táncost, és kosztümöt mozgósító amerika-koncentrátumot látunk egy hallucináció-képben. Az ilyenfajta látvány-sokkhatások után már csak Kim vérét hiányolhatjuk picit, az élete kioltását követő, és a produkciót záró pillanatokban.

A játékot illetően. Az első jelenetek még valamelyest vérszegények. A kéjhölgyek szépek, az érkező katonák tisztán és pontosan játszanak, de az élet csak nagyjából Kim belépésével érkezik meg az előadásba. Vágó Zsuzsi a szűzies, de élete előzményeihez képest tudatos-, és eltökélt, elvei mellett mindvégig kitartó lány (majd anya) szerepét tökéletes aránnyal formálja meg mind hangjával, mind játékával. Partnere, a szerelmét, gyermeke apját, és (fantom vagy valós) férjét, Chris-t alakító Dolhai Attila már nehezebben vetkőzi le bonvivános karakterét. Csak később tudunk elvonatkoztatni a színész Dolhai Attilától, s helyette Chris-t látni a színpadon. A történet hoppmestere, a Professzor (Szabó P. Szilveszter) − kísértetiesen emlékeztetve a Cabaret konferansziéjára −, igazi „Broadway sztár‟. Mint egy bizarr rajzfilmfigura, túlvilági szellem, hosszú lábú, hosszú karú pók, egybefogja, összeköti, irányítja az eseményeket, s lehengerlő színészi teljesítményével, vibráló jelenlétével esélyt sem hagy a közönségnek, hogy ne ő nyerje el a legtöbb, és legnagyobb, sikolyokkal tarkított ovációt. (Őt talán még a Kim kisfiát alakító Szurap Szilárd körözi le a begyűjtött tapsvihart illetően. Azon felül, hogy egy kisgyermek szerepeltetése a színpadon előrevetíti a jelenet sikerességét, ki kell emelnünk Szilárd korát meghazudtoló fegyelmét, és jelenlétét, amivel hozzájárult az előadás hitelességéhez.

Pillanatokról. A Szóló szaxofon duettje alatt, miközben (szöveg szerint) „széthull a világ‟, az valóban, finoman szét is hullik, amint a díszlet a sötétben szétválik, és új szín, új korszak köszönt a szerelmesek életébe. Az új világ először, az esküvői ceremónia megtartásával, új, álomszerű, valószerűtlen reményekkel kecsegtet, amit a többitől jellegében teljesen eltérő ének-kíséret zeneileg is megtámogat. Ennek teljes ellentéteként jelenik meg később Kim látomásában, saját keze (fegyvere) által meggyilkolt bátyja, és annak átkai. Thuy-t Kerényi Miklós Máté a szerep beteges karakteréhez mérten kellő, összességében jól megragadott instabilitással alakít. A harmadik (már említett) hallucináció-jelenet a Professzor megvalósulhatatlan reményeit tükrözi, Amerikát, ahol egy csapat Marilyn Monroe táncol minden létező amerikai szimbólummal − kezdve egy indiánnal, majd Fred Astaire-től (a színpadon kívüli kronologikus időre fittyet hányva) Michael Jacksonig, Chaplintől Pókemberig, vagy a Szabadságszoborig. A drogvízió őrületbe hajló koreográfiája végére, a darab nyitójelenetére, a Miss Saigon (bordély-szépségkirálynő) választásra utalva, a szimbolikusan merőben jobb perspektívát kínáló Miss Chinatown érkezik a színpadra. „De − sóhajtja a Professzor − ez még nem Amerika…‟ A második sorsfordító duó, a két nő, Kim és Ellen (Bordás Barbara) közös éneke során meg tud mutatkozni a darab mondandójának érzelmi, és etikai mélysége is, melyet a második felvonás elején, a szociálisan érzékeny katona (Feke Pál) fegyelmezetten végrehajtott Bui Doi kampánya vezet fel.

A színpadra állított musical összességében tehát szép, dekoratív, a cselekmény kereteihez, a háborúhoz, és nyomorhoz képest azonban kissé túlságosan is csillogó-villogó. Esetenként, ha még ezt fölróhatom, a szövegekben előforduló modernesített szleng, és vulgáris kifejezések míves kiejtésével, kiéneklésével is inkább a mutatásnál, semmint az „azzá válásnál‟ maradva, inkább a felszínen mozog a darab, s kevésszer jut le önnön mélyébe. A „zenés népszínház‟ műfaján belül azonban Claude-Michel Schönberg legendás művének különleges, és értékes magyarországi újrafeldolgozásáról beszélhetünk, melynek fogadtatása Beatles koncertek hangulatát idézi.

Miss Saigon -Budapesti Operettszínház, 2011. szeptember 14. 19h, Sajtóbemutató.