– válasz Kapelner Zsoltnak –

Kapelner Zsolt provokatív esszéje, A vers üzenete néhány napja jelent meg itt, a félonline-on. Ebben a szerző radikális álláspontot látszik elfoglalni: szerinte a versnek nincs üzenete. Ezzel még önmagában nem is lenne baj, csakhogy véleményem szerint ez a gondolat korántsem annyira radikális, mint amennyire ő annak állítja be. Sőt: azt állítom, hogy amikor Kapelner szándéka szerint a versolvasók tömegeinek általános képzeteivel és gondolkodásmódjával száll szembe, valójában csak a saját árnyékával harcol.

Az esszé egész gondolatmenetével a legfőbb problémám az, hogy egyetlen kérdésként kezel két problémát, amelyeket nem szabadna nem külön tárgyalni – ezért van az, hogy amikor az egyikkel kapcsolatban félreért valamit, a másikkal kapcsolatban von le hamis következtetést. A két kérdés: van-e a versnek „üzenete”, illetve mi az az adekvát beszédmód, amellyel egy lírai szöveghez közelíteni kell. Ez két nagyon különböző kérdés, azonban a rájuk adott válaszok valamelyest valóban függnek egymástól. Először nézzük meg, miként válaszolja meg az esszé szerzője az elsőt.

Van-e a versnek üzenete? Kapelner Zsolt szerint nincs. A baj csak az, hogy egyáltalán nem egyértelmű, mit is ért ő üzeneten, illetve teljesen differenciálatlanul használja a szó különféle jelentéseit. Ha az üzenet „tanulságot” jelent, akkor igaz: ilyenje egy versnek többnyire tényleg nincs. Előfordul, hogy van neki, de akkor az a vers rossz; méghozzá azért, mert a vers szövege egyetlen mondattal, vagyis magával a levont tanulsággal behelyettesíthető (pl. „Néha jobb, ha az ember csöndben marad.”). Mint egy rejtvény – ha megfejtettük, összeolvassuk a poént, és onnantól kezdve érdektelen, mik voltak a kérdések. Ilyesmit azonban lírai vers nem szokott csinálni, tehát ilyen értelemben egy lírai versnek valóban nincs üzenete – nem is szoktunk ilyet várni tőle.

Ha azonban az üzenet azt jelenti, hogy a vers „kifejez” dolgokat, gondolatokat, akkor a versnek igenis van üzenete. Pl. azt, hogy „az élet kegyetlen”, tényleg rengeteg vers kifejezi, és az is igaz, amit egyébként Kapelner Zsolt maga is elismer, hogy egy versben lehetnek lenyomatok „a korról és az alkotó pszichéjéről”. Csakhogy amikor ilyen megállapításokat teszünk, egyáltalán nem gondoljuk, hogy ezzel elintéztük a verset, hogy a vers üzeneteinek listájával a szöveg felcserélhető volna; vagyis nem rejtvényként képzeljük el. Amikor a hétköznapi beszédben azt mondjuk, egy adott vers ezt és ezt fejezi ki, ezen üzeneteket soroljuk el – és ezzel nincs semmi baj. Ha a vers „mondanivalójáról” beszélünk, az már neccesebb, mivel ez a szó tényleg azt sugallja, hogy a versnek tanulságot tulajdonítunk, de a versolvasók táborában – akikhez szándéka szerint Kapelner Zsolt szól – szerintem elenyésző azok száma, akik azt gondolnák, hogy az általuk „a vers mondanivalójaként” megjelölt állítás kimerítené a verset, hiszen ez az állítás tényleg sohasem magvasabb annál, mint hogy „a szakítás fájdalmas”, vagy hogy „nincs megértés férfi és nő között”. Tehát Kapelner olyasmit tulajdonít az olvasóknak, amelyeket azok ténylegesen nem gondolnak, majd – miközben dörögve megfeddi őket – kinyilvánítja az általuk is ismert igazságot.

Térjünk most át a második kérdésre: mi az az adekvát beszédmód, amellyel egy lírai szöveghez közelíteni kell? Kapelner szövege azt sugallja, hogy a vers az „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” kategóriájába esik, vagyis szerinte ilyen beszédmód nincs. Mivel a vers nem üzen semmit, mivel „a vers a több és több nem mondható”, a vele kapcsolatban felmerülő valamennyi kérdésre azt kell válaszolni: „hát olvasd el a verset”. Hiszen a vers olyan, mint egy dallam – csak hallgatnunk kell, gyönyörködnünk benne, és optimális esetben nem is jutnak eszünkbe olyan kérdések, mint hogy „miről szól” ez a dallam. A dallamok önmagukban nem „jelentenek” semmit.

Ez a gondolatsor nagyban következik az előzőből, hiszen átveszi annak alapfélreértését: azt gondolja, a verset olvasók, a verset értelmezők úgy gondolják, a versnek van tanulsága. Pedig egy verselemzés egyáltalán nem erről szól: a verselemzés nem állítja, hogy megfejti, tehát végsősoron helyettesíti a verset, hanem csak sorban megállapít a versről egy sor olyan dolgot, amelyek közül néhányat a versekkel legfeljebb 20 percet eltöltő „normális olvasók” maguk is megállapítanak – a versről nem lehet hallgatni. Nem arról van szó, hogy egy 10-20 oldalas verselemzésben a „normális olvasókkal” szembenálló „kultúrvájár” „jöveszti az üzenetet a versből”. A verselemzést egy normális olvasó írja, aki nagyon sokmindent megállapított a versről, és azokat mind-mind leírja. Például azt, hogy „az elliptikus szövegszerkesztés a centrumnélküliség érzetét domborítja ki, ebben a szövegösszefüggésben azonban ez nem annyira szubjektum önelidegenedettségét, mint inkább a tradicionális értékekhez való ambivalens viszont helyezi előtérbe”. Ez nem a vers obskurus „lényegéhez” való közelítés, hanem releváns megállapítás, amit adott esetben egy „normális olvasó” is megtesz: hiszen észrevesszük, ha egy szöveg mondatai hiányosak (vagyis elliptikusan szerkesztettek), tudjuk, hogy a hirtelen elhallgatás a mindennapi életünkben is valami zavart, bizonytalanságot fejez ki, és mi magunk is elgondolkodunk azon, kiderül-e a szövegből, hogy a vers „lírai énje” saját magával, vagy inkább az őt körülvevő világgal elégedetlen. És ugyanígy megállapításokat teszünk a dallamról is, ha komolyan odahallgatunk: milyen hangszeren játsszák, gyors-e vagy lassú, milyen korban íródhatott, táncolni lehet-e rá, vidám-e vagy szomorú, elliptikus szerkesztésű-e (ilyen tényleg van a zenében is!), és így tovább. Nincs ebben semmi patologikus, nincs ebben semmi blaszfém – egyszerűen így természetes. Az ember megállapít dolgokat, értelmez – de ettől még nem hiszi azt, hogy értelmezése helyettesíti a verset vagy a zeneművet, nem gondolja azt, hogy az elemzés „több”, mint a vers.

Miért „több” mindig a vers, mint az elemzése? Nem képzelhető el egy olyan elemzés, ami tényleg mindent, de mindent megállapít, ami megállapítható? Nem; méghozzá azért nem, mert a vers kifejezésmódja más, mint az elemzésé. Amikor elemzünk, kifejezésmódok között fordítunk; márpedig tökéletes fordítás nincs és egyetlen fordított szöveg sem képes helyettesíteni az eredetijét. Bizonyos értelemben egy eredeti szöveg mindig „több”, mint a fordítása; bár talán szerencsésebb volna inkább itt is azt mondani, hogy más.

Ezt a másságot, a versnek ezt a sajátos kifejezésmódját szakralizálja Kapelner Zsolt, amikor azt írja, „a vers minden”, vagy azt, a vers „a több” (a kiemelést módosítottam). Ezek szép szavak, és amennyiben a műalkotásokat valamilyen értelemben szentnek gondoljuk, igazak is – de ha egy mód van rá, ne akarják azt jelenteni, hogy a szenthez a mi profán eszünkkel közelíteni istenkísértés.