A 80-as évek egyik meghatározó zenekarát, az A. E. Bizottságot bemutató tárlat a Műcsarnokban látható november 13-áig. A kiállításon koncertfelvételektől kezdve a három fő képzőművész tag – fe Lugossy László, ef Zámbó István és Wahorn András – alkotásain át a zenekar történetét bemutató dokumentumokig terjedő sokrétű anyag kerül a közönség elé. A nonkonformista zenekarhoz illő avantgárd kiállítás a múzeumi környezetben nagyrészt szokatlan megoldásokat használ, mint a műfüves borítás vagy a kiállítóteret keresztbe vágó acélállványzat.



Már az első terembe lépve szembesülünk a különleges hangulattal, ami a tárlatot végigkíséri: egy furcsa, tescós kályhából applikált emlékmű néz velünk farkasszemet, amelynek az aljában aranyhalak úszkálnak, miközben egy láncon giccs-elefántok köröznek és a zenekar egy pillanatképe kőbe meredve áll a műalkotás tetején. Majd lassan megelevenedik előttünk Bizottság legendája: elolvashatjuk, mennyit kaptak egy-egy fellépésükért, meghallgathatjuk, mit mond Fábry a zenekarról, betekintést nyerhetünk a 80-as évek első felének zenei és képzőművészeti áramlataiba, korabeli kritikákat és interjúkat tanulmányozhatunk. Ám ez még nem minden: több kísérőesemény, irodalmi est, koncert, filmklub, konferencia kerül megrendezésre a kiállítás ideje alatt. A tulajdonképpen összművészeti alkotásnak is tekinthető projektet nehéz objektíven, külső szemmel szemlélni: Magyarországon ma valahogy mindenki magáénak érzi kicsit a Bizottságot, a kort, vagy legalább a szemléletet.



Én nem hiszem, hogy a mai fiatalok nem érthetik meg a Bizottság jelentőségét. Minden kornak, minden nemzedéknek megvan a maga lázadnivalója, a koncertrejárós-boroskólás kamaszkora, tenyérizzadós szerelme és igaz szabadságvágya. Ezek pedig ugyanazt jelentik mindig, hiába a generációs szakadékok, hiába a hangsúly és léptékeltolódások. Megmutatni valamit, ami talán mi magunk vagyunk: a legelemibb vágyak testesülnek meg a Bizottság-tagok különálló és együttes munkáiban is. Ez pedig halálosan komoly dolog, hiába a bohókás köpeny rajta – itt találkozik a könnyed, szórakoztató retró és a legmélyebb kérdéseket feszegető művészet, és teszi hihetetlen izgalmassá a Műcsarnok kiállítását.



Egy modern tárlaton az is fontos, hogy némi interaktivitás vegyülhessen a kiállítás-látogató viselkedésébe: erre meg is van a lehetőség, mivel az utolsó terem teljes falfelülete az „Üzenj a Bizottságnak” felhívás nyomán a visszajelzésekre van kihegyezve. Itt a dicsérő szavaktól elkezdve az absztrakt rajzokon át a „nőt akarok, hívjatok 06-30-stbstb”-ig sokféle véleményt olvashatunk, így a nyilván a teljesen inadekvát, de annál viccesebb megjegyzések is helyet kaphatnak. Ugyanakkor a kiállítás saját kritikája is itt figyelhető meg, a néha magyar, de többségében angol megjegyzésekből, melyek értetlenségről tanúskodnak. Ez pedig arra vonatkozhat, hogy a kevés kísérőszöveg miatt „előképzettségre” van szükség Bizottságból, a 80-as évekből, a kelet-európaiságból. Ha pedig a Műcsarnok egy ilyen nagyszabású kiállítással és reklámkampánnyal rukkol elő, akkor a külföldiek számára is élvezhetővé, megérthetővé kell tennie, és számolni azzal, hogy úgy is jönnek el érdeklődők, hogy itt hallanak először az ikonikus zenekarról.


Sírba visztek” – a Bizottság a Műcsarnokba megy, szeptember 3 – november 13, Műcsarnok.

(a szerző képei)