Mottók és motívumok Marno János: a semmi esélye c. kötetében

Marno János legújabb verseskötete, „a semmi esélye” 2010-ben jelent meg a Palimpszeszt és a Prae.hu kiadásában, és több szempontból is az előző könyvben, a Nárcisz készül-ben megjelenő poétika folytatásának, továbbértelmezésének tekinthető, hiszen az ott szereplő Nárcisz-figura, képmás ismét feltűnik, s olyan motívumrendszert képez, ami egyrészt szoros kapcsolatot teremt a szövegek között, másrészt úgy tűnik, sok esetben egy hosszabb narratívába illeszti az egymás után következő verseket.

A kötet darabjai ugyanis hálószerűen összekapcsolódnak, sokszor értelmezhetőek egymás folytatásaiként, mintha egy film folyamatosan tovább forogna: „Nappal azután autóval térünk vissza a helyszínre” olvashatjuk az „Áldozatok” című versben, s csakugyan, a következő, „Eláruljuk” címűben ismét az előző szöveg végének fa-motívumánál vagyunk, s az „Áldozatok” éjjeli világa mintegy a versben beszélő emlékeként kerül a szövegbe.

Nagyon erős a kötetben a versek és a ciklusok egymásra támaszkodása, mind hangulati, mind motivikus téren, így külön érdekes, hogy egy-egy szöveg milyen pozíciót foglal el a könyvben, hiszen ennek függvényében az olvasatok is multiplikálódnak, azaz másképp funkcionálnak együtt, mintha csak „a semmi esélye” egyes darabjait olvasnánk külön-külön, egymástól elválasztva

A kötet jellemző motívumait alapjaiban meghatározza a két bevezető mottószöveg is: T. S Eliottól egy részlet A halhatatlanság suttogásaiból, és Marno saját verse, az Hommage á Holan. Az előbbiben lényeges, hogy a halál a létezés állapotában válik láthatóvá („bőr alatt a koponyát”) s így még őrjítőbbé, félelmetesebbé válik, hiszen az élő szervezet „halott tag” jellegére, jelenlegi testünk szétfoszlására emlékeztet, mikor a „szemgolyó helyén…. majd nárcisz virít” , valamint ebben a kiszolgáltatott, csont-állagunkban mutat rá a kapcsolatok, az egymás iránti vágyódás lehetetlenségére: Nincs kapcsolat a hús és hús között, Melytől a csontban csillapul a láz. Azért lényeges ezt kiemelni, mert az emberi test elemekből, „tagokból”, testrészekből állása, és az ezzel összefüggő igen bizonytalan létállapot alapmotívuma lesz a kötetnek, akár az Hommage á Holan-ban feltűnő szél is, illetve a gyermekség képe, mely itt az Újszövetség Jézusának ismert mondatára utal: „Engedjétek hozzám a gyermekeket!” E mottószövegek újragondolásai, hangulati töredékei rendszeresen előkerülnek a versekben. Talán nem véletlen az Hommage á Holan-ban magának a beszédnek hangsúlyossága sem („szólt”, „beszélek”), hiszen a nyelvre, a szavakra, sőt a hallgatásra való reflexiók is állandóak a semmi esélyében. E versek megelőlegezik azt a hálót, amelyet majd a ciklusok szövegei alkotnak, s ez az összefüggésrendszer egyre sűrűbbé, komplexebbé válik.

Így jelenhetnek meg e motívumok egységben például a Rábízhatod című versben: „S szél támad, tarkódon kulcsolva össze kezét, úgy visz körbe, s széltében szanaszét.” Jellegzetes a nyelv témája olyan környezetben is, ahol a rá vonatkozó utalás rejtett, és csak asszociációként vetődik fel, például az Ő című szövegben: „árnyékuk nyelve a falon”, ám azután az utalás egyre erősödik a versen belül, s fokozatosan mutatkozik meg a szöveg kétértelműsége.

A semmi esélye mindemellett búcsú magától a Nárcisz-figurától, s ebben az értelemben is kapcsolódik a halálmotívumhoz, azonban ez a búcsú meglehetősen nyugtalan. Az első ciklusban folyamatosan úgy érezzük, mintha a beszélő várakozna, függene valamitől, és ez az idegessége, félelme mintha egyre nőne. A halál lappangó, bujkáló veszélyként tűnik fel a szövegekben, és jelenléte vagy biztossága helyett csupán „esélyéről” beszélhetünk, így érkezünk vissza a kötet címéhez. Itt erős rokonságot fedezhetünk fel József Attila Ősz (Tar ágak-bogak rácsai között) című versével, melyben a beszélő hasonlóan bizonytalan létállapota és baljós észlelései szintén egy mikroszkopikus, a kis részletekben megbúvó, váratlanul felsejlő halál képzetét adják, s ebben az állapotában maga a halál is bizonytalanná és esendővé válik.

Így ismét visszatérhetünk az Hommage á Holan-hoz: Gyerek a halál. Mindennek gyönyörűen pontos, áttetsző összefoglalását olvashatjuk a Kora című szövegben: „Vihar ugyan nem tombolt még, legalábbis nyíltan nem, ám az esélye nyugtalanított; órák óta cipelted már körbe csak a zaklatottságot.”

A zaklatottságot pedig mintegy növeli az otthontalanság, valami fojtó idegenségnek érzete: „Egy kutya bőrében ébred magára álmában Nárcisz, gazdája, úgy tűnik, eltévedt…. A rettenet tovalendül. Gazdája azonban erre sem kerül elő, szólítják idegenek, s megkergetik, amiért visszamordul.” De hasonlóan szorongató sorokra találunk az Egy példány című darabban is: „Mese hússal, egy parkban, mely Nárciszt vendégül látja. Mert be nem fogadja…kívüle senki nem jár most a parkban…egyedül halad és áll is helyt egyúttal…” Itt is találhatunk egy rejtett utalást József Attila költészetére, mégpedig a magunkban bízásban, a magunkra utaltság érzetében. A ciklus végének verseiben mégis az unalom létélménye kerekedik felül, úgy érezzük, hogy a beszélőt a veszély pillanatnyilag elkerülte, de ez a csönd, a „léptek elhalása” nem örömöt ad, hanem egy vészterhes, feszült nyugalmat. A beszélő így is tétova: további lépésre sem képes elszánni magát… és a csendtől is zaklatott: Kivan ellenben idegileg.

Szeretnék megemlíteni egy verset a negyedik, Tereld ciklusból is, A vers címűt, mert nagyon erősen visszautal a kezdő T. S Eliot mottószövegre: bárcsak egymás csókját nyelnék, átkelve lagúnás medrein a húsnak olvashatjuk Marnónál. A szerelmes kaland üde leírása nagyon érdekes párbeszédbe lép A halhatatlanság suttogásainak borzongató soraival, hiszen eszünkbe juthat a fentebb már idézett rész: „Nincs kapcsolat a hús és hús között, Melytől a csontban csillapul a láz.” Itt szintén az egyesülés lázas vágya szólal meg, ám a szépség és a kötet nagy részétől egyébként eltérő felhőtlenség-érzet ezzel a T. S. Eliot-konnotációval baljós árnyalatot kap, ismét felvillan a kiszolgáltatottság. Érdemes felfigyelnünk itt is a mikroszkopikus halálképre, halálsejtelemre: A járványról mit sem tudnak.

Azt írtam, hogy a felhőtlenség-érzet szokatlan a kötettől, valójában még sincs igazam, mert a versek egyrészt ugyan nyugtalanok és zaklatottak, másrészt figyelmes olvasásuk során rájövünk, hogy mégis tele vannak humorral, a veszélyérzet oldódásával. Ha az előbbi Egy kutya címűre gondolunk, a sorok mögött ott is játékosságot találunk, komikus értelmezési lehetőségeket. Már mindjárt a szöveg elején humoros az ébrenlét és álom állapotaival való játék: Nárcisz álmában magára ébred, illetve arra ébred rá, hogy ő egy kutya, vagyis az ébred szó tulajdonképpen kétértelmű. Emellett a vers alaptónusa ellenére mégis nagyon üde képzeteket kelt bennünk a virágokkal borított áprilisi rét képe, és, hogy Nárcisz lába habzó kutyatejben gázol. A vers dallama, ritmus-szerűsége is mintha felhőtlenné tenné ezt az egyébként erősen szorongatott beszélőjű költeményt.

Ez a kettősség, az állandóan jelenlévő baljósság és a pillanatnyi könnyedség ötvözése a semmi esélye egyik legizgalmasabb jellemzője. Ezt erősítik fel a kötet gondosan megválasztott mottói, tudatos motívumrendszere és ciklikussága, a nyugtalan búcsúban a zaklatottság ellenére is megjelenő derű, a játék hevében is kis jelekben feltűnő félelem.

Láthattuk, hogy a kötet mottóverseinek motívumai milyen szervesen élnek tovább a versekben, illetve, hogy fényükben akár egész szövegek jelentése teljesen módosulhat. Azonban a semmi esélye e két nyitóvers mellett számos egyéb mottószöveget is tartalmaz egyes darabok előtt, melyek szintén átformálják a szöveghálót. Légy kegyelmezett. – olvassuk A nyár előtt. Ezzel a torzított idézettel egyszerre még jobban kapcsolódik a Nárcisz-képmás József Attila világához, másrészt a búcsú értelmezéséhez is fogódzót kapunk. Ebben a mondatban az eleresztés, a szabadon távozás gesztusát érzem. Ellentétben a Téli éjszaka beszélőjével, A nyár énje nem a fegyelmezett szembenézést, hanem a megóvottságot vágyja, a kegyelmet, a szabadulást a sötét teher alól. Így a helyzet itt még reményvesztettebb. A kegyelem az elválás szimbóluma is, Nárcisz felmentése tűnik fel, mint lehetőség, egy az árnyaktól megfosztott, könnyű búcsú esélye. Vagy ez maga a búcsú alóli felmentés lenne? Búcsút venni azonban nem áll szándékában, szárnyalni lombok között, estefelé, denevérek közé vegyülve; Nárcisz akkor is gyalog, ha már ágyáig se futja erejéből; – megjelenik tehát a búcsú elutasítása is, ám A nyár FELFALVA táblája igencsak kétségessé teszi a kegyelem esélyét. A csüggesztő tábla azonban ismét mintha önmagát bizonytalanítaná és komolytalanítaná el, hiszen az egzisztenciális veszély mellett komikus szójátékot rejt magában. Az álom a versben a beszélő húsaként jelenik meg, majd ez a hús településként értelmeződik, melynek határában áll a tábla, mely mutathatja a falu nevét: „FEL-FALVA”. A bujkáló humor így járja át a kötet legreménytelenebb sorait is, s a mottók mintha karokként ölelnék át a verseket, mint a gyerekeket, jelentésükkel fonják be őket (Hommage á Holan!). Ám így T. S. Eliot komorsága ismét előkerül: a gondolat halott tagok köré fonja fényűző vágyait. A versek, mottók csontállagunkat, kiszolgáltatottságunkat is átölelik.

A Nárcisz készül– höz képest változást jelent a 12 soros, speciális, szabadverssel kombinált szonettforma is, melynek végéről gyakran a párrím, a couplet sem hiányzik. Bár ritmikát és rímjátékokat már az előző kötetben is bőven találunk (jó példa erre a Nárcisz bele- című vers), ilyen egységes, minden versben megmutatkozó forma ott nem jelenik meg, s így ezt is a semmi esélye egyik fő motívumaként értelmezhetjük. Jelentheti, hogy Nárcisz itt kap végső formát, s a búcsúval együtt be is teljesedik figurája, tehát a búcsúnak egy formája, hogy Nárcisz elkészül. Azonban a kötet sötét tónusai, fenyegető árnyékai és kísértetei ezt a teljességet vonják kétségbe, s így kap borzongató hátteret ez a bensőséges elválás.

Marno János, A semmi esélye, PRAE.HU – Palimpszeszt, 2010.