Egy silányabb dolgot kellett volna
mondanunk. Most már te is így
érzed – tudom –, noha a láthatás
korlátai, mint egy vastag fa törzse, nem fogható
át, és ha elmozdulok balra, talán egyre
csak jobbomon követsz, követelsz.
Néha éjszakákba nézek
tompán, így hallani rólam.
Unalmasnak nevezned egyszerűbb,
kirakós játék, célja felé bomlik.
Ezt már a körtéren is hívják valahogy,
hajnali villamosjárat.
Ne zaklass a szerkezettel, csupasz,
akár egy babapopsi, vagy mint
a kézfejed, nincs miről kutakodni, alaposan
működik, nem szólít vissza magához.
Pedig domboldallal, Balatonnal
zsarolhatnál. Egy darabig ezek még szúrós,
aszketikus képek, téves telefonhívás
hangodon. Ilyenekre még felriadok, ha
nagyot döccenünk, mikor a sofőr
hirtelen, mindent hagyva fékez.
Ilyenkor le kéne szállni, váltani
valami ruhát. Fürdés előtti dörzspapír.
Mondani, NEM, amíg haza-
ténfergek, és akkor is csupán
a törülközőnek, hogy mentség.
A többi körítés volt, letagadnám,
utasokat, utasításokat elvétve
szállít. Megveti az ágyat, bele-
zuhan, a többi majd olyan lesz,
mint a reggel, szürke
szilánkjai mentén. Te ezt még alig
ismered, így maradsz feltételes
lázadás. Valahonnét lázadásom.
Aztán mindez el, találhatnék
gyengét rajtad. Már azt sem
kérdezem, hol, hová, mert
épp attól nem férek, mi
más lehetnél mégis.