Az Eötvös Collegium irodalmi beszélgetéseknek számos alkalommal helyet adó Nagyklubjában szép számmal jelentek meg collegisták és nem collegisták szeptember 10-én délután, hogy meghallgassák, mit is mond Spiró György Kémjelentés című könyvének nemrégi megjelenése apropóján.

Apropóján, ahogy azt a Literán is olvashattuk, mert a kérdező Gyöngyösi Megyer egészen koránról (és közelről) indít: Eötvös Collegium-i éveiről kérdezi a szerzőt. Hiszen ha a szerző és fele hallgatósága, nomeg a helyszín között van egy ilyen kapcsolat, az már egy adu ász, melynek első körben történő kijátszása jelentősen feldobhatja a partit. Ugyanakkor kötelező kör is – úgyis mindenki várja ezt a kérdést. Valószínűleg maga Spiró is, mert bár az irányító kérdés azt firtatja, hogyan lehetséges, hogy a Collegium első budapesti bentlakója lett, az író szüleinek négy évig tartó külföldi tartózkodásáról hamar áttér szobatársairól való emlékeinek felidézésére és a budapesti-vidékiek ellentét tárgyalására meg arra, hogy a hatvanas évek második felében egy vidéki gyereknek bizony mennyire nehéz volt „gyökeret eresztenie Pesten.” Nem tudom eldönteni, hogy az én asszociációs készségem van-e túlpörögve, amikor semmi közönségreakciót megelőzően Spiró egyik egykori szobatársáról elmeséli, hogy egyetemista évei után hazament vidékre és tanyasi iskolaigazgatóként „szépen nevelte a disznókat”.

Akárhogy is, én jól szórakozom, a szó pedig az akkoriban virágzó szakkollégiumi rendszerre terelődik, a Collegium nyújtotta lehetőségekre és a Nyugat összes évfolyamára, mert ők még szerettek olvasni.

Aztán kanyar az irodalom felé: ’68/’69-es kisregénye, az Ella, ami nem rossz, csak nem elég jó – már a szerző szerint. Ella egyébként egy képzeletbeli disznó volt (úgy látszik, itt ma ilyen disznóságokról van szó), akit Spiróék kollégiumi szobája napi váltásban etetett és nevelgetett egy évig. Tamagocsi a tamagocsi előtt. A kisregény viszont szerelmi viszonyokról szól, miről is írhat egy huszonéves, mondja. Csak túl mélabús lett, mert ilyen a (reménytelen) szerelem.

Ezután szóba kerülnek a Corvina Kiadónál töltött inspiráló évek és az ott szerzett legmélyebb emberi kapcsolat, amiről kiderül, hogy ez is a szerelem. Még azt is megtudjuk, milyen váratlan veszélyei vannak annak, ha az összes szláv nyelvű könyv szerkesztéséért felelős az ember.

Ugrunk egyet a kaposvári Csiky Gergely Színháznál töltött dramaturgévekre, és arra, hogy hogyan hat a színházi munka az írásra, mit ad a színházi látásmód. Mint megtudjuk: korlátokat, amelyek közül kikerülve könnyebb jó darabokat írni. Spiró egyébként is szívesebben gondol irodalmi műfajként a drámára: elolvassuk, a többit meg hozzáképzeljük, slussz-passz. Nem kell ahhoz színpadra idomítani egy drámát, hogy jó legyen.

Innen kézenfekvő áttérni az előadásokra, adaptációkra, a Koccanásból készült filmre és Török Ferenc érdekes stilizációjára, ami a szerző szerint nagyon jó és a színészek is nagyon jók benne. (És egyébként tényleg.)

Aztán Takács Emma olvassa fel a Kocsiút éjjel című novellát a Kémjelentésből, és az egész életművet átszövő kémmotívumra terelődik a szó. Hogy miért tér vissza ilyen gyakran. Spiró szerint azért, mert az író kém, az irodalom pedig kémjelentés az emberiségről – az emberiségnek. Etikus-e az ilyen: saját fészekbe piszkítani? Ki hatalmazta föl az embert, hogy kémkedjen? Elárulhat-e az ember titkokat, amelyeknek lehet, hogy még a tudására sincsen felhatalmazva? Válaszokat persze nem kapunk, csak a tényállást: az írók márpedig kémkednek és jelentenek. Na persze átvitten.


És miért? Erről gyermeteg árulkodási ösztön tehet. Na persze ebben a költők a tutik; ő nem költő, szerencsére, mondja, mert ott aztán nagy dajdaj van, az alanyi költő mindenkit hibáztat, panaszkodik és árulkodik. Annyiban maradunk, hogy az író mesél, mert szeret mesélni, mert a mesélés szórakoztatja, „maga a csinálás a jó”, nem a velejárói. Ugye anyagilag nem egy vonzó pálya, és ha nem lenne a csinálás élménye, nem is érné meg az írónak kitennie magát a támadásoknak, amelyek majdnem minden írót érnek.

Egy nyelvhasználatra vonatkozó kérdés kapcsán felmerül az irodalom sokszínűségének eszménye. Spiró szerint jobb, ha nem egy kijárt csapásra tereljük az irodalmat valami általános eszményhez igazítva, hanem ha hagyjuk, hogy mindenki járja a maga útját az alkotás során. Nincs is egy kiforrott saját stílusa, sőt mi több, világnézete sincs és identitásból is beéri annyival, hogy „magyar állampolgár”. Hálistennek, hogy nem vették föl filozófia szakra sem, mondja, hogy lett volna akkor író, hogy lett volna akkor köze a valósághoz. Több mint észrevehető hangjában az él.

Persze az meghatározó, hogy magyar. Más nyelven nem is tudja elképzelni magáról, hogy szépirodalmat írjon. Általában más magyar írókról sem. Vagy legalábbis azt nem, hogy jót. És persze a közönsége is magyar nyelven olvas, nagy eséllyel azért, mert magyarok. Így persze az is számít, hogy mi történik velük.

Újabb novellát hallgatunk meg a Kémjelentésből, majd utána kiderül, hogy Spiró nem tartja magát novellistának. A novellához ihlet kell, ezt utálja. Nem is gyárt sorozatban novellákat, nem ebből él, ő csak „a novellák úri dilettánsa”, ahogy mondja. Persze így fennáll a veszély, hogy a kötet is kevésbé áll össze: kisebb a merítés, nagyobb az időbeli távolság a novellák között.


Sarkalatos ponthoz érkezünk: a valós élményeken túl mit jelent számára az ihlet. Valami homályos, hirtelen összerándulást, megértést, fölsejlést, valami mélyet – a klasszikus homályos válasz.

Mielőtt a közönségé lesz a szó, azt is megtudjuk, mire számíthatunk tőle a jövőben. Talán „az egyik legrémesebb magyar drámára”, bár közben színházak mennek tönkre és a színészi szakma is hígul. Az sem egyszerűsíti a helyzetet, hogy túl horror a terv a mai valósághoz, ami a dráma hátterét adná. Spiró szerint találnia kellene egy kapcsolatot a kettő közé a hitelességhez, ami nincs meg. Talán azt kellene remélnünk, nem is lesz, de azért a legrémesebb magyar drámát szeretettel várjuk.

(fotó: Orbán Ildikó)