Szemelvények egy volt kiállítás alapján

Aki ismeri a festészet történetének női oldalát, nem tudja hová tenni A gyengébbik nem címet. Hogy festészet és gyengeség hogyan kapcsolódik egymáshoz, azt végképp nem. Az elhibázott címadás persze semmit sem von le a munkák értékéből, a továbbiakban a sztereotip szókapcsolatot nyugodtan félretehetjük.

A gyenge szóval viszont talán érdemes lenne foglalkozni. Hiszen a számtalan negatív jelentésárnyalat (úgy mint határozatlan, silány, erőtlen és beteges) mellett van ide illő tartalma is a szónak. Mindjárt elsőnek az, hogy „zsenge” vagy „fiatal”, ahonnan gondolatban a pályakezdőig is eljuthatunk. A kiállító alkotók ugyanis a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatói. A fiatalságra mint mentségre azonban nincs szükségük: mindannyian letisztult és erőteljes látványvilágot hoznak létre. A gyenge szó másik, pozitív jelentéstartalma pedig a gyönyörűséget nyújtó, legkedvesebb időtöltés valaki számára: a látás és a láttatás képessége ilyen lehet.

Juhász Kinga képei félig elhagyatott tárgyakat és tereket jelenítenek meg. Az áramtalanított elosztó, az egylapos villanyrezsó, a talpazat nélküli fotel együttese a jól kialakított kompozíció által éri el, hogy a talált tárgyak véletlen találkozásának esztétikája tükröződjön a képeken. A térről – melyben szinte lebegni látszanak ezek a tárgyak – eszünkbe juthatnak a gyerekkorban titokzatosnak képzelt garázsok, pincék, padlások és ritkán kinyitott fészerek, vagy inkább ezek emléke.

Felfedezhető és a képzelet által benépesíthető terek. Számomra a kiállítás legemblematikusabb festménye a leselejtezett piros fotel portréja: mintha egy lenne a Mándy Iván által megírt, történeteket rejtegető bútorok közül.

Talált tárgyakkal dolgozik Kaliczka Gabriella is, kiemelve őket a megszokott (szín)környezetükből. Az oxigénmaszk, a szivattyú és a szaniter mint testek és formák így mutatkoznak meg igazán. Az élénk színek mintha azt sugallnák, hogy épp csak egy pár percre tették őket oda, ahol éppen vannak, és mintha még az egyik elosztó is világítana, jelezve, hogy áram alatt van. De az áthelyezés egyben funkcióvesztés is – ahogy az egyik kép címe is mutatja.

A színek Wágner Edina képei szintén átértelmezik a tárgyakat: a hétköznapi funkción túllépve válik a tárgy képe a formákat tanulmányozó műalkotássá, ahogy az a Színesfém I-II. című festménypáron is látható.

A Bicikliülés I-II.-n a felnagyított alkatrész szinte felismerhetetlen ebből a jól megtalált szemszögből. A formák dinamizmusa és az alkony színeinek találkozása pedig különleges egységgé válik a képeken.

Nagy Rozál képein félelmetes gyermekalakok laknak. Egy-egy ponton mintha érintkeznének, de nem vesznek egymásról tudomást. Nem ikrek és nem másolatok. Egymás hasonmásai, mégis idegennek látszanak a másik számára. Fizikai közelségben, lelki távolságban léteznek. Még titokzatosabbá teszik őket a képek hátterébe rejtett szimbólumok, melyeken megcsillan a fény.

Nem kevésbé nyomasztóak Hermann Zsófia képeinek alakjai. A Víz I-II. arctalan, elmagányosodott, fekete testű emberei a semmiben élnek, és már erejük sincs elmozdulni onnan. A szinte színtelen víz itt már nem éltető elem. A hátterek nagy tér érzetét keltik. Mégis teljes a kilátástalanság. Ha az Idea című képhez hozzá kellene képzelni egy világot, az csak embertelen, negatív utópia lehetne. Ha nem egy teljes világot, akkor csak el kellene indulni időben vagy térben egy-egy nem túl távoli pont felé. Ezek a nemtelen gyerekarcú alakok azonban mintha megszokták volna, hogy pellengérre állítják lesoványodott testüket, ellentétben a Víz II. arcát kezével, testét ruhával eltakaró figurájával.

A kiállítók között az egyetlen szobrász Arláth Krisztina, aki – itt látható alkotásai alapján – a geometrikus formákat kedveli. Műveiben jól megfér egymással a harmonikus egyensúly és az aszimmetria. A vasból és textilből készült Female box című alkotás viszont szimmetrikus: csak a nagyobb téglatestből hiányzó kisebb töri meg az alakzat zártságát és tömörségét. Talán a cím nélkül is érezhető rajta a nőies és a férias jelleghez kötött formák egyesülése. A téglatest szögletessége és a rés belső felütetét fedő, kézimunkázott textilháló eltérő anyagi minőségeket képviselnek, de kontraszt helyett a szoros összetartozás érzetét keltik.

A meztelenség Győri Blanka Akt című képén inkább az elrejtőzést, semmint a megmutatkozást szolgálja. A nőalakot a saját teste rejti el szem elől: háttal fekve a nézőnek hiába meztelen, mégsem mutat magából semmit. A fordítottság azonban nem csak az alak testhelyzetéből adódik: az égszínkék és a földbarna helyet cserél egymással. A Mosó lányalakja ellenben nyitottnak látszik. Ha megszólítanánk, talán felnézne, és mesélne valamit. És ki tudja, nem egy személy-e a két nőalak?

Pap Emese a két kiállításon szereplő képét a fél-absztrakt tájképek kategóriájába sorolja. Az erőteljes színhasználat, az amorf formák kötik össze ezeket a képeket. A Táj tükörtojással című festményen mintha tényleg felfedezhetnénk a horizont vonalát, az ég kékjét, és még azt a bizonyos tükörtojást is, ami itt inkább egy másik bolygó sajátos természeti képződményének tűnik.

Két jellegzetes képi látásmód különíthető el az itt felsorolt alkotók művei alapján: az egyik a látványiság, a színek és formák felé forduló érdeklődés, míg a másik a sajátosan nyomasztó helyek és alakok megjelenítésének tendenciája. A kettő olykor egyesül egy-egy képen. Ez a csoportosítási kísérlet persze esetleges. A képek azóta lekerültek a falról, és élik a saját életüket. Az életükbe viszont már beletartozik, hogy voltak valaha egy térben, a Kék Iskola aulájának falain; utólag is fel lehet fedezni a képek az alkotások (alakok, tárgyak, színek) közötti párbeszédet.

A Gyengébbik nem című kiállítás 2011 május 9.-ig volt látható a Kék Iskola galériában. Kiállítók: Győri Blanka,  Hermann Zsófia,  Juhász Kinga,  Kaliczka Gabriella,  Mátravölgyi Tímea,  Pap Emese, Wágner  Edina  festő; Eichinger Lili,  Kartali Marietta,  Kolláth Zsuzsanna,  Lipták Ágnes,  Nagy Rozál,  Török Virág   grafikus  és  Arláth Krisztina szobrász