értékelés

Szerencsére a Beszámított veszteség szerzőinek nincsen okuk szégyenkezni, a kötet veszélytelen: tartalmas, felhasználóbarát és még a szakbarbároknak is elég nyámnyognivalót tartalmazó, bruttó 100 oldalas olvasmányt hoztak össze.

5
A szerző értékelése

A könyvtárakban, könyvesboltokban elérhető, az Apokrif folyóirat költőinek első, 2009-ben napvilágot látott antológiája. A könyvben kilenc egyetemista (zömében az ELTE BTK magyar szakáról), pályakezdő (sőt, a megjelenés óta pályára állt) költő ötven darab verse olvasható. Egy „kezdő antológia”, vagy első kötet, ha nagyon gáz, irgalmatlan veszélyforrás pályájukra nézve a benne publikálóknak.

Szerencsére a Beszámított veszteség szerzőinek nincsen okuk szégyenkezni, a kötet veszélytelen: tartalmas, felhasználóbarát és még a szakbarbároknak is elég nyámnyognivalót tartalmazó, bruttó 100 oldalas olvasmányt hoztak össze.

Az instant vers elfogyott

Nem lehet tudni, hogy Fráter Zoltánnak, a kötet szerkesztőjének mennyit kellett válogatnia a szövegek között, de az már első olvasásra is érezhető, hogy flottul, gördülékenyen követik egymást. Izzadságfolt nem, ellenben sajátos költői potenciál látszik körvonalazódni rajtuk. Ugyanakkor, mint ilyenkor szokás, meg kell itt is említünk, hogy a múlt század jelentős költőinek lenyomata ettől még kitapintható rajtuk. Így Kosztolányitól, Babitson, József Attilán át Petri Györgyig, a folyóirat címadó versét író Pilinszky Jánosig be-be épülnek a versekbe felismerhető, kezdő és záró sorok, beszédmódok, trópusok, formák és alakzatok.

A kötet egyik szerzője, Tarcsay Zoltán (anno) azt nyilatkozta az antológia egyik bemutató estjén, hogy a költői hagyományokat nem lehet, és nem is szabad csak úgy felülírni, ellenben élni lehet és kell is velük, be kell építeni a szövegekbe. Ez, ahogy Kulcsár Szabó Ernő a könyv előszavában fogalmaz:

Nem reprezentatív >>metszet<< arra nézve, merre és milyen minták szerint alakul a legújabb magyar vers tájékozódása. […] mindössze mozaikszerű képet kínál az ezredforduló utáni költészeti lehetőségeinek némelyikéről.

Jó választás volt a kötet címéül Stolcz Ádám versének címét adni. Ebben a mozgalmas vagy még inkább, a srác poétikájára roppant jellemzően, a felkiáltásszerű szövegben, a közvetlenség mellé fájdalom, a tisztulási vágy mellé rothadás, a barátság mellé idegenség, a város evidens közelsége mellé a lakóterek távolságának képei kerülnek. A felkiáltó mondatok, üres parancsok, dühödt kiáltások ugranak ki a versszakokból, és létesítenek kontaktust a következővel. Az élet kérdéseit üres reklámszövegek magyarázzák, az otthon fénye vallatólámpaként rúgja arcba a betanítottnak vélt valóságot.

Stolcz Ádám:

Beszámított veszteség

– most és mindörökké-

 

Közvetlenül melletted nőalakban
fekszik a fájdalom,
a kezét rádteszi, nehogy szétess,
amíg a kudarcok
lassan leemelik rólad a formát,
nehogy az üvegek édes
szennyvízhálózatában

szívódj fel!

Kioperál a szeretetből,
akár egy testidegen anyagot
a te legjobb barátod, és leköp,
pusztán csak fertőtlenítés végett a

nyugalom!

és az arcizmaidnak dől,
azok remegnek,
akár egy régi korlát,
kizárólag az egészséged érdekében

a rohadt életbe!

utal be egy darabig,
egész közel a városodhoz,
ahol húsz éve ülsz és nézed
az otthonok világos ablakait,
s azokból akár
a vallatólámpákból
gyakorlottan rúg arcba
az általad betanítottnak hitt valóság.

Egészben (semmi) sem egész

Ahogy a nagybetűs költészetben, itt is elő-elő jönnek olyan témák, mint például az ismert valóság megkérőjelezése, vagy az (költői? Szövegbéli?) önazonosság kérdései. Kortársi én-szemlélet jelenik meg Palágyi László reflex című versében, melyben sajátjaként, én-jének részeként, gesztusaként csak a mutatóujja rángását tudja azonosítani. Ezzel mintegy önmagára (értsd: a lírai alany dologra) és önmagára (mint rángó ujj) egyszerre mutat rá.

Az idegrángás az orvostudományokban való mély jártasság nélkül is belátható, hogy nem feltétlen tudatos mozgatás eredménye. Vagyis a szemlélő, aki ez esetben egy a mozgást végző énnel csak úgy értelmezheti gesztusként saját mozgását, ha jelként, üzenetként fogja fel testének véletlenszerűségét. Úgy is gondolhatjuk, hogy testként csak annak természetes működésén keresztül lehetünk „önmagunk” számára jelen.

Nyerges Gábor Ádám (akinek szövegeiről egyébként lapunkban olvasható elemzés) nagy versének, a Karthágónak végén is sajátos, ehhez az előző probléma körben tárgyalt, részben hasonló, önértelmezés mutatkozik meg.

A vers olyan metamorfózistörténet, ahol az önagával mint gúnyrajzzal azonosítható valaki gyerekből üres, szürke, pózokból és elvárásokból álló egzisztenciává alakul („mit Karthágó felett a méteres hamuréteg”), aki már úgy érezi, hogy nem is borotválkozhat (kvázi nem csonkíthatja magát), mert a szakáll ami az arcára nő már más valakié.

A kohézió (mint olyan), az igényes (pöpeckedő) nyelvi megformáltság, és a központozás sok versből (természetesen?) hiányzik. Ám ez nem baj, mert a jó olvasó minden művi hiányt jelként értelmez. Ilyen “művi hiányosságok” egész sora található Kántás Balázs írásaiban. Az ő verseiben, bár a mondatok határai jelölve vannak, a versszaknyi mondatok között azonban nagyon halvány, vagy láthatatlan a logikai, vagy az asszociációs kapocs.

Ez a versalkotási mód tán posztmodern költészeti gesztus, hiszen az űrt a fragmentumok, szilánkok, vagy egyszerű impressziók között, nekünk, olvasóknak kell megtöltenünk tartalommal.

Felrágja a csontra

Szerelem és szakítás, öregség és halál minden korban, mindig aktuális téma, feldolgozandó élmény. Nincs ez másképp a ma huszonéves költőjénél, Fehér Renátónál sem, aki mint, egy visszafelé játszott filmben, új húst helyez ezekre a „lerágott csontokra”. Mindezt úgy éri el, hogy a régi, jól bevált formulákat abszolút kortárs, szinte élőnyelvi szövegtérbe helyezi.

tudomány(mint)szöveg(mint)tudomány

Smid Róbert sorai túlnyúlnának a lapokon, ha a szemfüles tördelőszerkesztő (kérése ellenére) nem helyezte volna el őket egymás alatti, beljebb kezdett sorokban. Az ennek eredményeképp kapott furcsa szövegképpel bíró versek, így olvasás nélkül is felkeltik a Beszámított veszteség olvasójának figyelmét. A szövegek hemzsegnek a filozófiai utalásoktól és társadalom- és irodalomtudományi terminusoktól, de megértésükhöz, szerencsére, nem feltétlenül bölcsészdiploma, de némi műveltség azért nem árt. Amolyan összekacsintás -féle túlkódolás ez a szerző részéről, ami annak, aki veszi a lapot, duplán betalál.

A recenzió másodközlés. Eredetileg 2009 december 22.-én jelet meg, az azóta az internetről sajnos nyomtalanul eltűnt alterblog.hu kultúrfitnesz rovatában. Így, két év távlatából viszont már látszik: az apokrifot nem szűnt bele a kötetbe, sőt azóta, az antológiából többen már saját kötettel (van, aki többel is) bírnak. Szerzői folyamatosan jelennek meg országos folyóiratokban, antológiákban, ráadásul mint az az Apokrif online-on olvasható volt, februártól a folyóirat is csatlakozik az országosan terjesztett folyóiratok táborához. Sőt előkészületben van második antológiájuk, melyben ezúttal prózákat válogatnak majd egy kötetbe a lap szerkesztői. De addig is, jelen könyvet ki-ki olvassa el!