I.
“A magányosságnak ennyi formájával és különös módjával egyszerre, egy helyütt még nem nagyon találkoztam.” – írja Nádas Péter 1980 telén a Takarítás (győri) ősbemutatója előtt egy héttel. Az első döbbenet hangján szól, nem ilyennek képzelte az élő, működő színházat. Mi is nap mint nap egyedül voltunk, mindketten egyedül, de egymás mellett. Egy helyen és egy időben rendező és színész, egyedül gondolataink megszülésében, döntéseinkben, megnyilvánulási formáink megválasztásában – ám sosem magányosan és sosem szótlanul. Akadt el a szavunk a másiktól, de az a szótlanság mindennél többet mondott neki is, nekem is.

II.
11 nap híján 30 év különbséggel állt színpadra Budapesten a shafferi Amadeus alapján, általam írt monodráma. Pontosabban pszeudo-monodráma, ahogy nevén nevezni szeretem – irtó kényes vagyok arra, ha egy műsorfüzetben lemarad az előtag. Annál is fontosabb, hiszen egyetlen színészünk játékát 3 árnyalak néma játéka (némajátéka?) is kíséri. Újraolvasva a szövegkönyvet – távolodva a próbáktól és az előadásnapoktól – egyre inkább az az érzésem, nehéz anyag állt össze a kezem alatt. Túlzások nélkül állíthatom, hogy 3 hónapos előkészületek [1. Nyáron, Siófokon, az orvosi rendelőben gondosan a billentyűzet alá rejtettem az eredeti szöveget. Az ambuláns napló elkészítése után – ám míg angliai betegünk még a rendelőben traccsolt doktornőmmel – elővettem. A beteg érdeklődött tanulmányoznivalóm tárgya után, mire bele sem gondolva abba, mennyire lehetetlen hely ez ennek olvasására, felmutattam a címlapot. „Óóó, Shaffer!” És látom rajta, hogy meglepődött. Már csak attól jobban, mikor közlöm, hogy nem csak reading meg studiing, hanem i work at a theater meg i am director.] után 2 nap (látástól-Mikulásig) leforgása alatt kapta jelenleg is használatban lévő formáját. Szeptember 21-én este, főszereplőm születésnapi ajándékaként már az általam dedikált és szerződéssel bővített formájában csalt könnyet e napló két karakterének szemébe. [Boldogságában elérzékenyíteni egy férfit: mestermunka. Önmagunktól elérzékenyülni, mert olyan jó ajándékot adtunk: *öncenzúra*, nem merném leírni, amire gondoltam.]

Az első ímél június 23-i, ekkor már túl voltunk a nagy szereposztási nehézségeken: akkori Mozartom visszaadta a szerepet, így egy főnyi Salierivel magunkra maradtunk a május végi napsütésben a sör és a kóla mellett. Két szereplőre akartam meghúzni az eredeti 18-at, hiszen már több mint egy éve néztem ezt a két embert a színpadon, és egyre erősebb lett bennem az elhatározás: nekik kétszereplős darabban kell játszaniuk. (Jogos a kérdés, miért nem Étellift lett végül, de meggyőzni látszott engem a személyesség kérdése, hogy nekik olyat tudjak ajánlani, ami maradék nélkül az övék lesz.) De most hogyan tovább, mi lesz így, át kell szervezni és satöbbi járt csak az eszünkben. Hosszasabb mérlegelés helyett pontos, egyhangú (!) döntéssel szavaztunk a monodrámára. Premierig és premieren túl is ez volt a kétségek középpontja: egy ember tudja-e vinni ezt a súlyt? „Intenzitás és takarékosság jellemzi a logikus szerepösszevonásokkal és a matériához illő teátrális kiegészítésekkel dolgozó drámát. Kíváncsian várom, hogy a papíron oly ígéretes elképzelés miféle buktatók elé állítja a rendezőt és alkotótársait, s mely mértékben lesznek úrrá a valószínűleg általuk sem sejtett nehézségeken.” Ezt alig 3 héttel premier előtt kaptam ajánlóként „fővédnökömtől”, Tarján Tamástól, mikor már úgy állt a szénánk, hogy a Szkénébe is pályázunk. Ahogy az univerzumot, úgy minket is inkább a végtelen remény és nem a végtelen reménytelenség[2. ESTERHÁZY Péter, Javított kiadás, Budapest, Magvető, 2002.] hat át ekkor, október végén. Ahogy kell, premieren meg is jelenik „a szkénés hölgy”, erre alig hallhatóan a technikus figyelmeztet kezdés előtt kb. másfél másodperccel. Ekkor én már se látok, se hallok, de ezt majd később; mindezt majd megírom még pontosabban is [3. ESTERHÁZY Péter, A szív segédigéi, Budapest, Magvető, 1985.].

III.
2010. július elsején szerződtünk a társulatvezetővel (aki egy előadás erejéig volt kecske is, hiába, mindenkitől várok áldozatot), november végi premierben állapodtunk meg. Irtó büszke voltam, majd másnap vidékre költöztem nyári szünet gyanánt. 12-én már a jogdíjakon agyalunk, majd 22-én megszületik jelenlegi címünk: Requiem. Patetikusnak, soknak[4. ESTERHÁZY Péter, Harmonia Caelestis, Budapest, Magvető, 2000.] találom, azonban mégis a szívemhez közel érzem. Napokig ilyen tárgyú levelekkel megy a munka, szépen lassan rááll az eszem, forgatom magamban a zenei műfajt, mint olyat, jellemzőit, hangulatát, természetesen Mozart Requiemjét is meghallgatom napjában ezerszer és ráérzek a záróképre [5. Rendesen kétségbeestem, mikor kiderült, hogy 13 képből fog állni a darab. Nem vagyok babonás, szoktam mondani, de a 13-astól rettegek, mégis minden héten megteszem az ötös lottón.] már ekkor. Nem egyszer volt, hogy éppen a Confutatist hallgatva estem át a holtponton alvás előtt, a Lacrimosának pedig felére már nem is emlékszem. Riadtam már arra, hogy bokámon csüng és görcsösen sír Wolfgang, de már arra is, hogy egyre beljebb fúrja magát bennem a kis Antonio imája. Ijesztő dolog ennyire átadni magam az ébren pörgetett gondolataimnak, és legalább ennyire sehova sem tehető érzés látni ezeket az álomból lopott jeleneteket a színpadon. Azt hiszem, ez a pörgés, az állandó gondolati telítettség-feszítettség érzése az, ami meghatározóvá és ennyire kívánttá teszi számomra, hogy ezzel foglalkozzam. Egy pillanatra mindig úgy érzem, azzal, hogy részleteiben le akarom írni az általam elképzelt helyzetet, azonnal veszít értékéből, és másfelé fogom elvinni a szálat, mint kéne. De a színész nem egyszerűen figyel, hanem a primer üzeneten felülieket dekódolja, megfejti a gesztusaimat (óóó, hogy hadonászok állandóan; csaptam már le a saját szemüvegemet is a fejemről, mikor belejöttem az instruálásba), és a maga számára elérhetővé, érthetővé, bármikor mozgósíthatóvá teszi. Van, hogy egy héttel később lesz könnyen használható egy ötletem az ő számára.

Szerencsémre ő a hiperérzékeny színész, akit elég szemmel instruálni. Nagy klasszikus helyzet lett Dani és köztem a pillantással vezérelt próbamódszer. November elejét tiporjuk már, egy protestáns gyülekezeti teremben próbálunk (ennek még jelentősége lesz később), valahol a belvárosban. Salieri eddig még nem látott mozdulatsort és hanglejtést használ egy addigra már jórészt működőképes jelenetben. Végszónál kitart, vár, majd testtartás, hang árnyalataiban változik, újra Dani van előttem, milyen volt, kérdi.

Sem kínos csend, sem túl hosszú szünet a magyarázkodás előtt nem kellett. Magyarázkodás sem. Zárójelben megjegyzem, lám, itt: (soha nem volt szükségünk magyarázkodásra, mivel demokratikus alapon működtek a próbák, mindenki hibázhat, mindenki figyelme felhívható ezekre és ennek megfelelően a javítás is közös küldetés). Egyetlen arckifejezés volt az egész, amit rövid csend kísért, tehát lényegében szavak és ciki szünetek nélkül tudtam instrukciót adni a régi verzióra, igen, értem, kipróbáltuk, mégsem jó, mondta.

IV.
Fontos, hogy egy gyülekezeti teremben próbáltunk. Az oltár szolgált Salieri „bázisául”, ez az ő lakása vagy a császári palota termei, az ülőhelyek közt („köztünk, emberek közt”) pedig Mozart tette-vette magát. A színész áll az oltáron. Merje valaki a szemembe mondani, hogy nem szertartás minden egyes apró részpróba is! Szóval ott áll. Máskor meg a kis ürességen, melyet színpadnak hívhatunk[6. ESTERHÁZY Péter, Ki szavatol a lady biztonságáért?, Budapest, Magvető, 1982.]. De most az oltáron. Az elmeháborodott Salieri hadat üzen az Úrnak: „(…) de aljasságot sem akartam elkövetni, mert az én vitám már nem Mozarttal volt, hanem általa! Általa Istennel, aki őt annyira szerette.” illetve a záróképben a tükörnek, jelen esetben a megfeszített Krisztust ábrázoló oltárképnek skandált, hitevesztett kijelentések sora: „Az Isten nem menti meg Önt Amadeus, nem szereti Önt. Az Isten nem szeret. Ő csak kihasználni képes.” Minden előadáson saját arcába kell ezt üvöltenie, de itt megtehette, hogy az isteni szeretet bizonyítékának tartott, kereszthalált halt Fiú holttestének mondja. Félek az istenkáromlástól. Borzasztó mocskos szavakat használok néha (hazugság, hogy néha), de az Istent sosem veszem a számra. Azt nem lehet. Nem szabad. Féltem, mi lesz ebből. Mi történik, ha egy oltáron állva riheg-röhög Mozart? Ha ott fingja el a Szelek szerenádját? Ha ott állva basz meg szemmel egy nőt?
Persze máig nem jött értem az Antikrisztus, de nehéz is lenne most áttekinteni, milyen változások zajlottak le az életemben azóta, hogy rájöjjek, pozitív-e a fogadtatásunk odafent is.

V.
Amikor elkezdtem rutinra járni, nemcsak a pályán kellett vezetni, hanem lakott területen kívül bárhol, bármikor, bármennyivel. Ekkor kaptam kézhez egy olyan módszert ill. szabályt, ami túl sok mindenre igaznak bizonyult azóta. A legszélesebb spektrumban akkor lehet áttekinteni az utat, ha a látható legmesszebbi pontot szemeljük ki fókusznak, a többi részletet pedig a perifériás látásunkra hagyatkozva észleljük. Ez valahol a céltudatosság (tudom, mit akarok) és a gyakorlatiasság (tudom, min keresztül jutok el oda) területén van, érdekesség azonban, hogy nem az orrom előtt heverő dolgoknak adom a legtöbb figyelmemet, hanem a legtávolabbinak, a végcélnak. Persze ez a szabály nem kizárólagos egy próbafolyamat alatt, de erre biztosan lehet alapozni – a reggeli kávét ennek tudatában kell meginni. Az első mondat elhangzása után naná, hogy bekebeleznek a részletek és csak azok lesznek fontosak, viszont globális látásmódról szólva ez a járható út.
A premier egyetlen percére sem emlékszem rendezőként. Persze ez nem olyan tragikus, ha megírom a mondat másik felét is: csakis nézőként. Az első pillanat, hogy tudtam kintről, máshonnan, fentről nézni azt, amiben addigra már fél éve voltam. Nyakig – tokától bokáig. (Mit voltam, éltem – sőt olyankor nemvoltam is benne.) A premier-előadáson azt sem vettem észre, hogy ki az, akit éppen fejbedobott Salieri a kabátjával. A korlátot célozta persze, de sikerült a Szkénéből érkezett pályázat-elbíráló hölgyet eltalálnia. Ezt másnap délelőtt tudtuk meg, amikor felhívta Danit telefonon és megosztotta velünk, milyen öröm volt számára testközelből megtapasztalni a játék erejét, a lendületet. Mert hát ez teljesen megszokott, olykor mindenkit elkap a hév, mondja ezt az a nő, akinek a színpadán Pintér Béla konyakosüvegeket loccsant szét, centikre színésztársaktól és nézőktől. Az ő szájából ez hiteles és hízelgő. Apropó Pintér: kisgyerek a cukorkaboltban – a Szkéné díszlet- és jelmezraktárában enyhe ájulás kerülgetett, főleg a Führer-kabáttól. És az még csak a jéghegy csúcsa volt…

VI.
Az a jó, ha unod már, amit írtál. Ha unod, amit mondasz nap mint nap, óráról órára. Mert akkor már tud magától működni. Magáért. Önmagadért dolgozol.

A következő előadás időpontja:
2011 okt. 25 – 20:00 @ E10

A darab eddigi bemutatói:
2010. november 16. kedd 19:30 PREMIER! – SIRÁLY (6. Színváltások Fesztivál)
2010. december 1. szerda 19:00 – EÖTVÖS 10 Közösségi és Kulturális Színtér
2011. január 10. hétfő 19:00 – SZKÉNÉ Színház (vendégelőadás a Fiatal tehetségek összművészeti pályázatának győztes előadásaként)
2011. január 21. péntek 10:00 – Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola (iskolaszínházi változat)
2011. március 29. kedd 19:00 – EÖTVÖS 10 Közösségi és Kulturális Színtér
2011. április 2. szombat 13:30 – IMPRO Kreatív Töltőállomás (Fringe Fesztivál 6.0)

A szereposztás:
Wolfgang Amadeus Mozart / Antonio Salieri / venticello – Resetár Dániel
Constanze, Mozart felesége – Kiss Ágnes
Bécsi polgárok /bálozó férfiak – Molnár Kornél, Stoller Mátyás
Rendező, dramaturg – Mihók Nóra Zsófia
Fény- és hangtechnika – Solymos Tamás
Díszletek, jelmezek – Gyöngyi Ráhel, Vincze Ernő
Fotótechnika, plakáttervezés – Buday Mihály
Videó, honlapszerkesztés – Gyarmati Balázs
Produkciós vezető – Tömő György