A második nap nehezen indul, de annál izgalmasabban folytatódik. A legtöbben négy-öt körül adták fel a mulatozást, így hajnali tízkor még csak kevesen virgonckodnak. Néhány álmos és/vagy másnapos arc (így az enyém) az ebédlőben. Lassan rávesszük magunkat, hogy elinduljunk a szemináriumokra. A délelőtt jórészt verseléssel, drámázással, prózálással telik, egyre fokozódó melegben.

A finom rántott hús ebéd után előadás: Zsadányi Edit, Női poétika? A kiszolgáltatottak megszólítása kortárs prózai művekben feminista megközelítésben. Az első gondolatom: női irodalom? Komolyan? Ez az unalomig tárgyalt, minden egyes fórumon, ahol női szerzők előfordulnak, milliószor megrágott téma volt a legjobb ötlet? De szkeptikus hozzáállásomat hamar letörik. Zsadányi az irodalom peremhelyzetre kerüléséről beszél, a posztposztmodernről, meg arról, hogy ezzel párhuzamosan hogyan képes az irodalom megszólítani a képviselet nélkül maradt rétegeket. Az előadás hamarosan interaktív formát ölt. A közönségbeszélgetés főleg Krusovszky Dénes, Dunajcsik Mátyás közreműködésével zajlik, de sokakon eluralkodik a hozzászólási vágy. Még lelkesek.

Bennem csak akkor vetődött fel, hogy egy-két rosszalló megjegyzést tegyek, amikor a “mire jó az irodalom”, illetve a “honnan látszik, hogy ez egy női festmény” témája került elő. Hogy az irodalomnak mennyi társadalmi szerepet kellene vállalnia? Erről mindig Kosztolányi jut eszembe: “a múzsa mégse szobalány, seprője sincs neki”. Ehhez még hozzá kellene tennünk – a gender studies és a női irodalom kapcsán –, hogy a múzsa furcsa lány, vaginája sincs neki. Legalábbis szerintem. Az irodalom vagy nemtelen, vagy hermafrodita. Végül inkább megtartottam magamnak, amit gondolok, annyi baj legyen.

Akárhogy is, az előadás sikert arat, a délután halad tovább. A meleg egyre nő. A tábor szervezőgárdájának nagy szerencséjére a társalgóban van a leghűvösebb, mindenki ott ül, hallgatja az előadásokat. Négytől Nemes Z. Márió beszélget a Prizma című filmes folyóirat két szerkesztőjével, Kele Fodor Ákossal és Orosz Anna Idával. A Prizma 2009 óta jelenik meg nyomtatásban és online egyaránt. Megtudjuk, hogy a lap létrehozásakor a cél egy kellőképpen szakmai, egyedi témákkal foglalkozó médium megalkotása volt, “ami azért a vagány, belezős biohorrort is bírja”. Szó esik még a film és az animációs film viszonyáról, valamint a versfilm műfajáról is. Ez utóbbiból néhányat le is vetítenek az előadás végén, a közönség nagy örömére.

Héttől Tallér Edina és Sopotnik Zoltán beszélget Erdős Virággal, Halász Margittal, Szvoren Edinával. A programot novellaolvasással kezdik, ezután az alkotók munkamódszeréről, a mese szerepéről esik szó. Újra megtudjuk, hogy a regényírás kézműves rabszolgamunka, mely hosszas előkészületeket igényel. Ki hitte volna. A téma kevéssé köt le, inkább teszek egy sétát. Úgy látszik, sokáig maradok el, mire visszaérek, már az éjszakai utolsó beszélgetés van soron.

Szegő János, Menyhért Anna, György Péter a trauma irodalmi szerepéről eszmecserél. A téma jórészt a társadalmi traumánk, a szocializmus, a holokauszt és persze György Péter papája. A társalgóban a csillárról is lógnak, a meleg és az emberszag lassan elviselhetetlen mérteket ölt, így csak alig-alig tudok figyelni. Amit hallok, baromi érdekes, bár a vége felé sok szó esik arról, hogy kis hazánk “még sohasem volt olyan hülye, mint most” és más közügyekről. Ezt már annyira nem értékelem, kicsit el is hátrálok, szerzek egy fröccsöt, kiülök a teraszra.

Mások máshogy adnak hangot véleményüknek. “Irodalom nem létezik! Az irodalom én vagyok!” – hallatszik fel bentről Jónás Tamás enyhén (vagy nem annyira enyhén) delíriumos hangja. Felteszem, arra gondolt, hogy a beszélgetés egyre kevésbé izgalmas, vagy valami hasonló. Néhányan igazat adnak neki. Élénk beszélgetés alakul ki arról, miért is van, vagy nincs értelme ennek az egésznek (hogy minek pontosan, az nem mindig világos), és hogy kinek mikor kellene inkább korlátoznia a megszólalási vágyát. Szegő János bravúros moderálásával az est anélkül ér véget, hogy bárkit testi-lelki bántalom érne.

Tizenegykor minden rendben lezárul, ki-ki indul kiheverni a történeteket. A büfében végre sör is kapható, ennek mind örülünk. Hamarosan már mindenki szabad fogású, pia melletti beszélgetésben fejti ki, kinek miben nem volt igaza. Beindul a tánc, lassan az ordítozás is. Minden a megszokott mederben halad. A fáradtabbak négy körül már alszanak.