Van, mikor az indián sínvasra hajtott fejjel hallgatja a fejlődő nyugat ritmusát, vagy mikor a nyitva maradt ablakban színpaddá válik a párkány – szóval, mikor a konkrét zene, az alkotó a műfajokat félmeztelenre vetkőzteti – mondja, hogy Ááá! – és köhögtetni kezdi, hogy lássa, száraz-e, vagy hurutos. Nyerges Gábor Ádám Itt és most c. lemeze hurutos. Mert van benne minden.

itt és most by nyerges.gabor.adam

A hatások pofonegyszerűen sorakoznak, van itt akusztikusan félénk filozofálgatás (nem rossz hely) – lehet, csak én látom túl szűken a magyar zenét – de ezekről nekem Lovasi mélázásai villannak be (persze, ami laza meg mondani is akar valamit, az mit nem köszönhet itthon a Lovasinak?). Akad aztán az effekttömegen átfurakodó gyerekgyilkos susmorgás (egyremegy), a Pink Floyd legpengébb szürrealitását visszaadó agymenés (az a sok jó ember), Tool-os búgás a háttérben (minden változó) – ne felejtsük el a 90-es évek fosszilis hangzását előbányászó középfok c. csuklómozdulatot sem. Nyerges elég dörzsölt ahhoz, hogy spontán észrevétlenséggel szivárogtassa elő ezeket, mint lámpásból a dzsinnt. Az egész album kellemesen viszket az áthallásoktól, de soha nem jut el a véresre vakart közhelyekig, vagy addig a felismerésig, hogy tudatosulna bennünk, ez vajon miből ismerős. Szóval a jó zenékből kicentizve pont elég velőt merített.

Ami elvitathatatlan érdeme Nyergesnek, hogy ezeket a látszólagosan inverz származékzenéket olyan biztosan vezeti egy szándékoltan esetlen demó-szalag pórázon bele a koherens atmoszférába, hogy elsőre fel se tűnik. Mert kipárlása és atmoszférája határozottan látszik. Van abban is valami perverz báj, hogy (pl. világgá c. track) egy fülbevaló gitártémát és kábé éteri effekteket közös ketrecbe zárjunk, majd biztos karmesteri hadonászással levezényeljük célirányos pároztatásukat. Az Itt és most egy ilyesmi ketrec, de Nyerges melankolikusan elvan benne, nem kezd tombolni vagy ilyesmi, és mi is lazán átnyúlhatunk a rácson, hagyja.

Töltsd le az egészt lemezt mp3-ban innen!

 

Akusztikus gitároknak olyan groove-okat lekever, amit a hallgató saját arcán megérez. A billentyűkön klasszisokkal előnyösebben mutatnak a csilingelő effektek. Nem bántja a fület, csak olyan ettől, mint a kávé feketén. Kicsit sok. Abban az értelemben, hogy a koleszszoba-minőség és a progresszív zajongások közti kontrasztot azt hiszem, könnyen lehetett volna hatásosabban érzékeltetni, ha a szenes demó attitűdöt lényegesen kisebb hévvel süti el. Remek példa erre a nyitó,- illetve záródal (ami önmagában is állatira Kispálos). Na, hogy úgy mondjam ez a kettő tisztességesen (nincs pöcsölés) felvett munka, szokásosan kettőzött énekkel, szép ívet zár be ezzel a lemez, de ennyi pont elég lett volna.

A Refused The Shape of Punk to Come című (amúgy baromi jó) albumának vége hasonló ehhez – saját orrunk alá dünnyögött egy szál gitár bölcselkedés – amit egy 11 dalos svéd hardcore punk szentségtörés előz meg. Szóval a szándék marha szépen levezethető (Nyerges is kétoldalú, mint egy egyenlet), sikerélmény a privát reveláció – de ha a kontrasztot (amire az egész játék ment) nem húzná alá annyiszor, hogy füstöljön a kréta, én személy szerint még inkább élveztem volna. Ha rám bízza a fejtegetést.

Nem azt mondom, hogy sallangos lett így, vagy, hogy ne lennének benne még felfedezetlen aknák, de nem minden aktusnak áll jól az orális szájbarágás. Nyerges elhiteti, hogy tudja, mit csinál. Nyerges elénekli, hogy nem tudja, mit csinál. Kísérletszagú végterméket kaptunk, szokás mondani, majd kiforr ez – ugyanakkor pont emiatt van benne svung, mert Nyerges művészi forráspontján született az album. És olyankor minden látványos.

Még egy kis .nyerges: Denevérek videoklipp a myspace-en.

Nyerges Gábor Ádám | Myspace Music Videos