sosem ismertem mást aki ennyire égszínkék lett volna
mégis akkor már nyolcadik hónapja nem öleltetett meg
a szeme galambősszé szelídült a járdán csak a csíkokra lépett
engedjétek hozzám a madarakat mondta egy este
amorfodott szájából kibugyogtak a szavak
végigcsorogtak a borospohár falán
sosem ismertem mást aki ennyire égszínkék lett volna
pislogott amikor felhők úsztak rajta keresztül
azt mondta csiklandós de ilyenkor sem nevetett
időnként kihagyott néhány levegővételt
amikor azt hitte senki se látja
segédeszközök légeny delej nélkül
repült volna ha engedélyt szerez rá
szerinte az üresség az erény a lelki alkat
– mindegy már rég elköltözött úgyis