Megtörténik néha, hogy miközben valami
egészen érthető okból épp nem papírláncos lányokat
vágok ki – mindegyiket ugyanúgy nevezve el –, egy üzlet
üveges kirakatánál állok, minden előzmény nélkül, és az
olvasómra gondolok. Arra, hogy az, ami mögöttem van:
kétsávos betonút, konténer előtti bokrok, és háztetők, szóval,
hogy ez – lényegében senkit sem érdekel. Vagy, hogy a versben,
mintha reklámban vagy klipben, csak a nő mellét stírölik, de
mondjuk egy légkalapáccsal dolgozó izmos férfitest is. Persze.
Ha nem így történne, akkor sem lehetne másképp. Azt viszont
mégsem értem, miért feslik ennyire a háttér, mintha radíroznák –
hogy belőled például mennyi maradhat a végén? –, végül is lépten-
nyomon valami rád emlékeztető dologba botlok. Tudom, most
visszfényről meg próbababákról kéne írjak, ahogy öltöztetik – vajon
munkahelyi poénból adtak-e nekik nevet, vagy záróra után esetleg
fogdossák-e őket a fiúk, ilyesmik. De hiába akarnám, nem ez
történik. Megint rád gondolok. Mint egy folyton megtalált, de sosem
hordott nadrág vagy fel sem próbált póló, amit ez esetben tényleg
viselhettek volna bábok, levakarhatatlanul itt vagy. És maradsz.