Köd van, olyan kora esti, és esőtől puha a kerítésfa. A pocsolyákban kóbor lelkek tükröződnek,
de nem néz beléjük senki. A földút: színház, mint két takaró egy ágyban. Ahogy a szelíd kéz
megtalálja paplanútját a szívdobogáshoz, úgy lopja a fekete földet alant, egymás közt, erdő és mező.
És hajnalonta súlyos törzsek ébrednek a ruhátlan réten. Álmából riad a köd, ahogy a biciklikerék
mozgásba hozza. Messziről tudod, hogy baljós. Vörös haja felfekszik a sűrű levegőre, és ahol
a leggyengébb a kerítés, oda, a tövébe támasztja le aznapi imáit. És vár. De úgy, ahogy csak az
anyák tudnak, megtörhetetlenül. Lovak? Zöngés hangok vágtatnak ki szája várbörtönéből, almát
dob a fűbe, és fütyörészik, de lovak nem jönnek, csak köd, ami kebelez. Feszül a szív és feszül az
izom, bicikli fordul; megjött a fiú. Sártenger ladikján állnak a kerítés tövében, és csend. Várják a
lovakat. A fiú együtt lélegzik a fűszálakkal, az anya, mint kivágott barackfa, imbolyog az egyensúly
fagyott vaskorlátján. Távol a városban szirénáznak. A fiú látta meg az első ködlovat. Mint aki nem
tudja, hogy késésben van, úgy állt meg előttük. Lelkükbe nézett, beleborzongtak. Most már menniük
kell. A földúton egymás mellett, zsinóron két test, két bicikli. Az anya, mint beforrt seb lovak hátán:
izomcsomó, mely jelzi a szárnyak volt hollétét, csonkítás előtt. Várja mikor fordul az út kérlelhetetlen
lejtővé. A fiú néma, mint a hirtelen jövő könyörület. A négy széllel lépked, de repülni nem mer; tudja,
hogy a réten sosem éltek lovak. És tudja, hogy ő a viszi majd a hírt is: megvan, ne keressék tovább.
A földút magára húzza ködpaplanját, anya és fiú még ma este eltűnik a szürkületben. Szikkad a
kerítésfa, ködlovak nyerítenek: vihar lesz.