“A film azt az élményt nyújtja, mint mikor süteményt szeretnénk sütni, de csak lisztünk van, tehát segítséget kérünk valakitől. Erre jóakarónk, a Museum Cukrászda étlapján szereplő első harminc édesség hozzávalóit egy az egyben ránk zúdítja. Válogatás nélkül, édeset a sóssal, a szerecsendiót a szőlővel, mindent egy edénybe. Jelen esetben az edény a fejünk, amely a film megtekintése után jócskán tele van”

Kezdjük  a premier előtti vetítés technikai megnyilvánulásaival. Megítélésem szerint a Vörösmarty Mozi befogadóképességénél többen voltuk: megtellt a nagy- illetve a kisterem is. A közönség tagjai most a film főszereplői voltak : írók, irodalmárok, repperek, és ezek ismerősei. Otthonos volt a légkör: mindenki mindenkit ismert. Kis, elfogadható késés, és a készítők nyitószavai után elkezdődött a film. A vetítés harmadik percében azonban a digitális technológia befuccsolt: a számítógép belehalt a lejátszásba. Egy új laptop hadrendbe állítása viszont szerencsére megoldotta a problémát, végleg.

Nem írok arról, mi van a filmben. Nem vagyok hajlandó írni róla (csak amennyit nagyon szükséges)! De úgy hiszem, annyit már mindenki tud, hogy két srác azt gondolta, kell egy film a költészetről ab ovo. Megcsinálták.

Szétszórt és mégis jól megszerkesztett lett. Tömény, mint egy vers.

A film azt az élményt nyújtja, mint mikor süteményt szeretnénk sütni, de csak lisztünk van, tehát segítséget kérünk valakitől. Erre jóakarónk, a Museum Cukrászda étlapján szereplő első harminc édesség hozzávalóit egy az egyben ránk zúdítja. Válogatás nélkül, édeset a sóssal, a szerecsendiót a szőlővel, mindent egy edénybe. Jelen esetben az edény a fejünk, amely a film megtekintése után jócskán tele van. Nem kaptunk válaszokat, illetve élhetnénk a közhelyes „a költészet mindez, amit hallottunk” frázissal, de ne tegyük ezt. A filmben egy helyütt megjegyzik, hogy a mai irodalomoktatás egyfajta „ijedt tiszteletet” alakít ki a fiatalokban, a versmob ezt hivatott megszüntetni. Mind az ijedtséget, mind a dohos tiszteletet. Mert az irodalom nem egy konzervatív szemellenzős nagybácsi.

44 ember nagyon sok. Ha mindannyiuk véleményére kíváncsiak vagyunk, annyi látásmódot, világszemléletet kapunk, ami minimum öt irodalmi iskola alapjaihoz elég lenne. Ráadásul éppen elegen nézték meg csak a premiert, hogy az értelmezések írónként és mondatonként is hosszú, nagyon hosszú vitákat generáljanak. Mégis van egy közös pont, egy kapcsolópont, ahol a szálak összeérnek.

Ha figyelmesek vagyunk, feltűnhet, hogy a legtöbb író könyvespolc előtt beszél, vagy egy könyvvel a kezében adja az interjút. És bár negyvennégyfélét állítanak, és ellentmondanak egymásnak, és annak, amit általános óta vernek a fejünkbe, valamint sok helyütt szembemennek azzal, amit Szent Grálként őrizgettünk magunkban az irodalom, a költészet titkairól – egy dolog közös a megkérdezettek mögött lévő könyvekben.

Ugyanaz van bennük. Nem értelmezések a költészetről. Hanem maga a költészet. És a filmben megszólalóknak nem a véleménye számít, nem az alkotási folyamataik apró eltérései. Hogy ihletetten írnak-e, vagy félálomban. Hogy önmagukról, önmaguknak, egy perc vagy egy év alatt. Hanem, hogy legvégül mit adnak át. És, hogy mi mit veszünk át belőle.

A dokumentumfilm után megnéztük a frissen elkészült rövidfilmet (A virrasztás). Az egyik szereplő egy cigipapírra ír egy verset. Majd egy másik szereplő betekeri és elszívja.

„-Komolyan elszívod?

– Miért, hát Nekem írtad, nem?”

A versmob:

versmob 0411 from versmob on Vimeo.