Úgy fekszünk ágyba,
mint különböző nemű és identitású naplopók,
fejünkben versrészletekkel
és holnapi munkabírással.
Igaz, hogy mindent csak elhalasztunk, de olykor
megérintjük a valóságot is.
Nem biztos, hogy elkerülhető.

A császár mondá: Ürítsd ki fejedből a mihaszna gondolatokat,
mert csak így teheted alázatossá lelkede
t!
Eloldalogtak a császárok, vagy kaszinóbérletet nyertek.
Mások elárverezték a régi örökséget.
Megint mások míg ételjegyre vártak.

Hírből ismerem a testedet. Mégis, mint minden részlet,
akkor kell, hogy megjelenj, amikor áramszünet van, és lélegzetnyit
kívül ragad a modernitás,
és mert mindenki rövid
időn belül elfelejthető.

Az ablakból néztél, a szűk utcán láthattad fulladásomat.
Összeértek két oldalról a durva bőrű házfalak.
Még egy kérésem volt volna feléd, de mindez nem több, emlékzörej,
Aztán elmaradtál, mint fényes nappal szobormozdulatok.

Várni metróra, kimondható melegre, összenőtt gondolatokra,
továbbvezetni egy hölgy mosolyát, akiről némiképp lerí,
hogy még az anyjánál lakik és nem tud főzni,
hogy csenevész mellei mögött huncutság dobog,
hogy ha csak a felét is érthetném,
hogy akkor őt más úton, másképp.
Így távozik folyton.

Zajra zaj, kézjelre kézjel, szépek ezek az esti fények,
megmosdás utáni igéket mormolok a tisztaságról,
kiöntök kalandokat idegenek elé, így mondhatom majd,
közhírré tétetik (egyébként nem),
hajnalban a tus alatt magammal viaskodom (oszló ködfoltok közt menthetetlen).