Üresek a kezeim. Eperfák izzadnak otthon.
Elérnek, leesnek. Rajzolsz nekem, Magad.
Mennyivel jobb vagy egy fotóaparátnál. Kis
sémák kezecskéid. Kiszálazott izomhúrjaid játszva
barangolnak, akár ha keresnének. Mind egy helyen.
De mit tesz a kéz, ha nem azt, hogy kinyújt és elejt.

Megfog a talaj. Nem ülhetünk még, mélyebbre. Nyár.
Átázol, döglött eperszemek hunynak a magas fűben
csendben. Te pislogsz csak ülve közöttük. Apró
hólyagjaikon ezer a nap, és apró. Halvány ajkak, élsz.
Hát ennyivel vagy Te élő, hogy a szív addig sem látszik.
Leszáll az Isten. Hát mit látok szemeim?

Félbe marad egy vonal és pont tökéletes, hogy nem
halad a végtelenbe. Tollal rajzolsz és vonsz, de semmi
nem marad a helyén, egész útja vonal és vonal. Minden
a te kezed alatt. Nem változik semmi, mégis bátrabb vagyok.
Zöld és piros színek minden fele. A fenekeden nevetünk,
hogy a színed vörös, de csak én gondolom most, hogy te is
akár az utolsó farkas, bordón fekszel majd nyitott méhhel,
és örülni szeretnék annak, hogy valami egyszer majd belőled

távozik.