Eperfák alatt

Üresek a kezeim. Eperfák izzadnak otthon.
Elérnek, leesnek. Rajzolsz nekem, Magad.
Mennyivel jobb vagy egy fotóaparátnál. Kis
sémák kezecskéid. Kiszálazott izomhúrjaid játszva
barangolnak, akár ha keresnének. Mind egy helyen.
De mit tesz a kéz, ha nem azt, hogy kinyújt és elejt.

Megfog a talaj. Nem ülhetünk még, mélyebbre. Nyár.
Átázol, döglött eperszemek hunynak a magas fűben
csendben. Te pislogsz csak ülve közöttük. Apró
hólyagjaikon ezer a nap, és apró. Halvány ajkak, élsz.
Hát ennyivel vagy Te élő, hogy a szív addig sem látszik.
Leszáll az Isten. Hát mit látok szemeim?

Félbe marad egy vonal és pont tökéletes, hogy nem
halad a végtelenbe. Tollal rajzolsz és vonsz, de semmi
nem marad a helyén, egész útja vonal és vonal. Minden
a te kezed alatt. Nem változik semmi, mégis bátrabb vagyok.
Zöld és piros színek minden fele. A fenekeden nevetünk,
hogy a színed vörös, de csak én gondolom most, hogy te is
akár az utolsó farkas, bordón fekszel majd nyitott méhhel,
és örülni szeretnék annak, hogy valami egyszer majd belőled

távozik.

Written by: