A kopott ajtófélfa mögül nézem a hangyákat, ahogy szép lassan befonják a hajad. És mostanra már egészen biztos vagyok benne, hogy összetartoztok. Tegnap mázsás volt a semmi, ma súlytalan; kedvet kaptál a repüléshez. Már korán reggel láttam, hogy valaki járt a harmatcseppeken. Aztán meg hogy, lyukas a harisnyád talpa. Láttam azt is, hogy már nem fested a lábujjaid, de bokádon még festékcseppek ülnek. Aranymetszésben álltál, a szilvafa ellenpontozta a negatív teret. A kert szürrealista kiáltványa az ég, mondta a rozsdafarkú, és elröppent lila ajkaidról. Nem szóltam, nehogy szavaim elriasszák a szelet, amire úgy vársz. A felhőkre impresszionizmus folyt és a cseppek mögött a két én fókuszpontja összeért. (Az egyik versei csak színes kirakatok, a másik mindig kereszteződésekben hagyja az önérzetét.) A hetedik lélegzetvételnél gerinced tökéletes ívbe feszült – német mérnökök szálltak azonnal autóba, hogy évekig tanulmányozzák – és karodon felálltak a szőrszálak, mint az első szőlőtőkék egy lesózott város földje felett. Bujkálsz a világ elől, mert vállaid vonulatára hegyek féltékenyek és csípőd alatt hidak nyugszanak meg. A fák alatt némán berepült a szembe szél. Késésben volt, valaki beleköpött a főutcán. Klasszikus zenére hajadba kapott; tragikus végjáték szeplők között. Lépteid elrugaszkodáshoz gyorsulnak a neves fűben. Közben emberek öltöznek feketébe és papok mondanak beszédet Ikarosz hullámsírja felett. Határozatlansági állandók, fejetlen lovak, ezerszínű harapások, nem értitek? A repülés egyetlen bizonyítéka a földet érés.