Antigoné – Végjáték

Hát nem hallottad?
Vihar készül.
Miért vagy akkor itt? Halottak mind e népek.
Még élnek.
Ha villám rántja össze a földet az éggel, mind elégünk.
Félelem szagát hordja a szél.
Ujjaimról leolvadt illatod. Én nyugodt voltam,
mert biztonságban tudtalak.
Hiányoztál!
S most nem tudlak hova rejteni. Túl sekély a tál,
szemed borát oda öntenem, szűk a hordó, felfogni
nagyságod, s nincsen fal, mely át ne engedné ragyogásod.
De megvédeni nem tudlak. Hófehér
gerincedre feni fogát a fenevad.
Legalább együtt halunk.
Nem boldogít, tudnom, hogy meghalsz. Nem boldogít,
tudnom, hogy drága véred a földre hull. Nem lehet elég
vörös az ég, hogy kárpótolja majd hiányod.
Boldogít, ha nélkülem vagy?
Most megölném magam, hogy ne legyen itt maradnod
ok, ha nem félnék, hogy odaát csak a semmi vár,
hogy Téged többé sosem látlak. Gyáva vagyok, lásd,
s gyávaságomban feláldozlak Téged.
Önkéntes áldozatom ez.
Nem köszönöm meg ezt neked. De köszönöm, hogy itt vagy velem.
Nincs már sok időnk.
Látom, messze a horizonton már villám-nyelvek ízlelik
az erdőt.
Mostantól én vigyázok Rád.

Antigoné – Epilóg

porcelánarcod darabokban
eperlő ajkad eltaposva hever
memóriám alján
(az idő: góliát)
monológgá vált a hozzád írt levél
mert nemléted tény
engem egyedül hagytak az angyalok
s te velük mentél –
az utat hó takarja
utolsó lépteid képzelt nyomát is befödte
(az idő: lepel)
őrület ez
évek magánya veszti el értelmét
értelmem vesztem nélküled
értékét vesztett lyuk a kimerült bánya
őrület ez
(az idő: tolvaj)
néha kutakból hallom hangod visszhangozni
tükrökből nézel vissza rám
néha
de ezek csak pillanatnyi látomások
mi feledtethetné hiányod?
(az idő)
hát így vigyáztál rám