könyvkritika
2011. 02. 19.

Babits könnyezik…

Kapelner Zsolt

pbuAzzal még nincs baj, ha a különböző szervezetek, társaságok, folyóiratok lelkesedni kezdenek az irodalom iránt. Sőt, én még annak is csak örülni tudok, hogy ilyenkor általában a fiatal tehetségeket szeretnék támogatni, lehetőségeket nyújtani nekik, a legjobb, amikor ez még sikerül is. Ilyesmire tényleg szükség van. De ahogy a Pesti Bölcsész Újság most februárban megjelent szépirodalmi különszáma mutatja, csak lelkesedéssel semmire sem lehet menni. Hiába volt a rengeteg munka az irodalmi pályázat kiírásával, elbírálásával, az eredmény legnagyobb része végül is sem nem szép, sem nem irodalom.

Szerencsére nem arról van szó, hogy az egész úgy rossz, ahogy van. Akadnak benne kiváló félsorok, sikerült rímek, sőt egyik-másik szöveg még magában is megállja a helyét (hogy ne a levegőbe beszéljek Horváth Kriszta és Katona Ágota verseit és az utolsó, Migrén című novellát emelném ki). De a különszám többi része sajnos minősíthetetlen, dilettáns fércmunkákból áll. Olyanokból, amik amúgy nyilván ezrével érkeznek egy-egy ilyen pályázatra, de amiket egy valamirevaló szakmai zsűri szó nélkül dobál le az asztaláról.

Mivel, ha jól tudom, a PBÚ pályázatának döntőbizottságát is irodalmárok, esztéták és aktív költők alkották, teljesen értetlenül állok az eredmény előtt. Mindenesetre, akármilyen is volt a zsűri, csak gratulálni tudok, amiért pl. a Sör, illetve a Stop being stupid, start being happy című novellákat, illetve a szám szinte minden versét irodalomnak nevezte ki. Azért hadd jegyezzem meg, hogy a leginkább középiskolai fogalmazásra emlékeztető, teljesen lapos, csattanó nélküli történetek, illetve az olyan szövegek, amik „csillagok ezüst tüzei”-ből, „tekinteted barlangszín mélyei”-ből, „szilánkok nevető csillogásá”-ból állnak, de teljes egészükben, mint egy Nagy László-horrorshow, nemhogy szellemi táplálékot nem jelentenek, de – hogy úgy mondjam – olyanok ezek a gejl tucatírások, mint a túlcukrozott menzai tea: heveny rosszullétet okoznak és növelik a cukorbaj kockázatát.

A különszám amúgy szerkezetileg jobb, mint tartalmában. Látható például, hogy a szövegek elrendezése pontos tematikai és stilisztikai elvek mentén történt. Különféle giccses, túlírt, szépelgő szövegek adják az alaphangulatot, majd a tizedik oldaltól következnek a nagy, örök igazságokat megfogalmazó írások. A sort a gyakorlatilag olvashatatlan prózák zárják egy utolsó, nagy szerkezeti egységben. Van itt hosszú sci-fi novella, meg csajozós-pasizós-jólodamondós írás, csak minek?

A dolog egyébként több okból is visszatetsző és szomorú. Elsősorban azért, mert – ahogy a főszerkesztő beköszönőjében áll – ezek a szerzők „az ELTE BTK tehetséges poétái, írói”. A tehetségtelenek nyilván Váci Mihály és Wass Albert versekkel neveztek. De viccet félretéve, még csak nem is értem, hogy ilyesmit hogy lehet leírni egy olyan karral kapcsolatban, ahol az Apokrif működik, ahol Körhinta körösök, JAK-osok tanulnak, és aminek korábban a magyar irodalom hadd ne soroljam, hány nagy alakjához volt köze.

A PBÚ nem egy józsefvárosi általános iskolában szeretett volna szépirodalmat terjeszteni, hanem ott, ahonnan elviekben a leendő magyar írói és irodalomtudományi értelmiség legjavának jó része kikerül. Ha ilyen körülmények között csak olyan anyagok álltak a rendelkezésére, mint amikből a különszám áll, őszintén, nem kellett volna inkább hagyni az egészet a fenébe?

Egy történet jutott eszembe olvasás közben, ami Reményi József Tamástól származik, aki egy alkalommal egy visszautasított fűzfapoétától felháborodott hangú levelet kapott. Az illető ebben kifejtette, hogy ez az eljárás hozzá nagyon méltatlan, mivelhogy ő nem valami kis kezdő, hanem már ötkötetes költő. Bizonyságul el is küldte mind az öt bársonyba kötött verseskötetét, melyek egytől-egyig a Tolnatej támogatásával jelentek meg.

Azt hiszem, még ha nagyon optimista is vagyok, akkor sem reménykedhetem benne, hogy a PBÚ szépirodalmi különszáma tele van potenciális ötkötetes szerzőkkel. Azt viszont nagyon remélem, hogy a jövőben őket is inkább a Tolnatej fogja kiadni, nem pedig egy olyan folyóirat, aminek a szerkesztőségén – legalábbis elvileg – számon kérhető lenne valamennyi irodalmi ízlés.

Egyébként egy ehhez, félek rettentő hasonló különszámot a PBÚ jövőre is megjelentet, amibe, hogy a főszerkesztő urat idézzem, bárki jelentkezhet, akinek „Babits könnyezik a stílusán”. Nos, azt hiszem, Babits – ezúttal több okból is – könnyezik, mégpedig keservesen.

(a Tolnatej minden dolgozójától elnézést kérek)

[a lapszám ELTE BTK épületeiben megtalálható]

hozzászólások

kövess minket