Álljon itt egy történet azon időkből, midőn az ember maga se tudván, mit tegyen, csodára várt, s ez a csoda hamarosan olyan formán érkezett, hogy azt elérteni testet öltött lehetetlenség lett volna.

Fülöp testvér, kiről többet el nem árulhatok, mint mi szükséges e história megértéséhez, a noviciátus végeztével maga is megtette első fogadalmát, hogy Szent Ferenc atyánk nyomdokain haladva az összes szentek közbenjárásával s a testvérek segedelmével, Isten, Egyház és embertársai szolgálatában eljusson a tökéletes szeretetre. S hogy épp e szentek közbenjárása akadhatott-e el a mennyei bürokráciában, vagy maga a rendalapító atya keze van a dologban, meg nem tudjuk, míg együkkel szemtől szembe nem kerülünk valamely égi csarnokban. Legyen elég annyi, hogy amint közeledett a végső eskü napja, Fülöpöt egyre kevéssé látszott vonzani a vita consecrata tulajdonment, tiszta áhítata, annál inkább a frissen özvegyült Kálváry Alisé átszellemült tekintete.

E buzgó sugár még úrfelmutatás alkalmával se töretett meg, midőn a testvér rázta csengettyűk főhajtásra szólították a térdeplő híveket. Úgy mesélték, férje utáni nagy bánatára csak ott, a ferences rendi templom falai közt lelt vigasztalást. A gyászév letelt, tán a szomorúság is alábbhagyott, s lám, minden esti misén feltaláltad fekete, karcsú alakját az első padsorok egyikében. Gyerek ez még! – sugdosták olykor maguk közt a gyülekezet asszonyai, kik igen megkedvelték fiatal komolyságát, s finom művészetéről, miként az oltárt díszítette, majd’ mindenik nősülni szándékozó úriember csakhamar értesült. Egyedül Fülöp testvér nem nézte jó szemmel e világi némber hites ténykedéseit, s az ördögi machinéria földi megtestesüléseként gondolt rá – egyre sűrűbben, mígnem álmaiban Alisénak képzelt patái kecses selyemcipőkké váltak, szarvai helyén mirtuszág, karjába vasvilla helyett liliomcsokor került, s teste különös mód szelíden dőlt aranyozott kerevetre, arcán égi mosoly. Ez álom után akár oroszlánjaitól Dániel, várta megmenekülését Fülöp, mely csak nem érkezett. Még maga előtt is titokban, jelet kért, útmutatást, folytassa-e a szerzetesi pályát, s nem volna-e méltóbb Isten szemében a családi tűzhely csendes melege, a keresztény nyájat sajátjaival növelni… „Istenkísértéssel vétkezvén az Úr ellen, bánd meg bűneid, Fülöp!”, mondta ilyenkor, s a biztonság kedvéért – elvégre a poklot kockáztatja – kétnapi áldozatos böjtre intette magát.

De a Megbocsájtó Akarat, mint a legjobb apai gondviselés, másként ítélt Fülöp vétkei felől: elnéző derűvel fogadta kíváncsi gyermeke fohászkodó faggatózásait. Nem is bánta oly nagyon, hogy közvetlen kinyilatkoztatást várnak tőle, hiszen látta, ha ő maga közbe nem talál avatkozni, Fülöp – ki csengetésben, tömjénhordozásban igen jeleskedett, minden papi szolgálatban reménytelenül ügyetlennek bizonyult – a végén még valóban a testvérek között marad, holott igazán kitűnő kántor válnék belőle. Hanem az isteni jelenést úgy kell véghezvinni, hogy az félreérthetetlen legyen ugyan, de a szentszéknek még csak véletlenül se támadjon olyanféle gondolata, hogy boldoggá avassa boldogtalan bárányát. Eképpen gondolkodhatott a Mindenható Fülöp sorsa felől, minekután az isteni közbeavatkozás Mondokiné képében elindult a pénteki hajnali misére.

Mondokiné tenyeres-talpas budai polgárasszony volt, ki lányait évekkel ennek előtte olyan jól férjhez adta Bécsbe, Kassára, Debrecenbe, hogy azóta mint afféle lányos asszonyok szeráfja sütkérezett e jó partik aureolájában. Nem csoda, hogy Alisénkat is ő vette szárnyai alá, negyedik lányának tekintve; szent elhivatottság vett erőt rajt, hogy e teremtésnek hamar otthont keressen. Addig is a szoknyája mellett tartván okította a maga mesterségére. Mert ne gondoljuk, hogy oly játszi könnyű eligazodni a hímzés csapdákkal teli ösvényein – kivált, ha az oltárterítőhöz való legjobb fonalat s varrott képet kell kiválasztanunk, átlátván a kereskedők sátáni fondorlatain. Az Üdvözlégy Mária–titkok kiosztásának százados rituáléját is csak az íratlan szabályok avatott ismerője vezetheti joggal s igazsággal, annak pedig Isten irgalmazzon, ki összekeveri az örvendetes, fájdalmas, dicsőséges olvasó szabott rendjét, netán megfeledkezik a világosság titkairól. Egyszóval, arra tanította, hogyan tud a Rózsafüzér Társulat első asszonyává érni. El se tudott képzelni Mondokiné annál megbecsültebb helyet az asszonyok seregében, s elégedéssel nyugtázta, hogy Alisét már most mindenki különlegesen kiválónak gondolja.

De ott hagytuk el, hogy Mondokiné a pénteki hajnali misére igyekezvén fejébe vette, hogy bizony a szószéket még a reggeli laudés előtt jól le kell törölgetni. Hát, csak nem járja, ha a feszületet tartó kéz – mely az igehirdető atyákat az Isteni szeretetre emlékezteti –, Szent Ferenc körmei piszkosak legyenek! El is döntötte tehát, hogy maga jár a dolog végére, az ilyen kényes munkát másra bízni nem szabad. Hanem mivel sem a szentkézhez illő körömkefét, sem a szószék lépcsőjének kulcsát nem találta, egypartvissal fogott a poroláshoz. Pipiskedve addig ügyeskedett, mígnem a kéz inteni látszott, s egy irgalmatlan csattanással a márványkőre zuhant. Mondokiné sose volt szívbajos, az urát is maga húzta ki a ló alól azon a szerencsétlen napon, mikor egyúttal az élők sorából is búcsúztatni volt kénytelen, de most igazán kétségbeesett, ahogy egész élete ott hevert a földön szerteszét, vastag porréteget hagyva társulati tagságán, vezérlő nimbuszán. Elmormolt hát egy Most segíts meg, Máriát, amint a Szentlélek segedelmével sértetlen feszületet a vállkendőjébe fogta. A szent kezének maradványai pedig azon nyomban összesöpörtettenek vala, s a fonnyadt virágok végső nyughelyére helyeztettenek. A zsolozsmára gyűlő szerzetesek azonban hamar észrevennék, hogy Ferenc karja – akár Mária – a maga földi valóságával együtt a mennyekbe emeltetett. Mondokiné csüggedten rogyott le Szűz Mária Szent Szíve elé, s csodáért könyörgőn a Mária-litániába fogott: „Mária Szíve, a minden kegyelem közvetítőjének Szíve, Mária Szíve, bűnösök menedéke, Mária Szíve, szomorkodók erőssége, Mária Szíve, elhagyatottak vigasztalója, Mária Szíve, csüggedők felemelője, Mária Szíve, üldözöttek menedéke, bátorítója, Mária Szíve, haldoklók reménye, Mária Szíve, a szorongatottak mentsvára…” Mire Alisénak halk lépései verték fel bűnbánó esdeklésiből… Akárha angyalszárny suhogását vélte volna hallani a sacramentum aranyos szekrénykéje felől, oly megnyugvást hozott e bájos asszonyka Mondokiné lelkére. Ismét tettre készen – szívében újhodó elszántság, szemében a fortélyos csillanás –, Alisé kezébe nyomva a feszületet, eltűnt a sekrestyében. Ajtó-, szekrénycsapódás, valami feszítő hang, halkabb puffanás. Mire arcán idvezült mosollyal visszajött, markában szorongatta már a szószéklépcső kulcsát, s egy barna csuhát hozott a karján – tán épp Fülöp testvér ruhatárából, aki mindig mindent elzáratlanul hagy.

Magatoktól is rájöhettek, mi történt ezután. Aliséra hamarjában rákerült a csuha, s felküldetett a szószékre. Maga Szent Ferenc is megirigyelhette volna azon alázatos engedelmességet, nem különben glóriás bájt, amint Alisé a keresztet az orgona felé nyújtotta ­­­–guggolva. Mondokiné pedig – az Isteni ihlettől és saját furmányos eszétől egyaránt bódulva – extatikus elragadtatással imádkozott a laudés alatt. Mi lett aztán az élő szent kéz sorsa? Mint minden valamire való szent szobor, megmozdult. S tán csak azért nem lett oly nagy híre Szent Ferenc e csodájának, mert azt csak maga a tömjénhordozó Fülöp testvér vette észre, ki hallatlan érzékenységgel figyelte minden rezdülését a világnak, várva a jelet, az istenit, a kérhetetlent.
Én magam e Szent Ferenc-misztériumot Papp Ferkó komáméktól hallottam, Elizke keresztlányom keresztelőjén. Bizony elhiszem neki, mert látjátok, ez az egyetlen egy rendi templom itt Budán, ahol a szószékről hogy, hogy nem hiányzik a szent kar. Különben, Ferkó bizonyosan úgy mondja, ahogy volt, végtére ő is itt töltötte valahol a noviciátust akárcsak Fülöp.