néha vörösbe borult a tekintet, néha a barnát
látni a kávézókirakatban, a kálvin sarkán
néha az este beszürkül, tán feketét akaródzik
s néha kiszőkül a lélek. néha felejteni kár volt;
nem baj, utólag ezekre nem emlékszem már úgysem.
néha az értelem alkonya, néha a csönd jön a borral
boldogság (bár szintetikus) meg a gondtalan alvás
néha a fájdalom undokul elteszi zsebre a lelkem
s olykor az elfeledésre ítélt színek arca kísérti
néha (ilyenkor) többet koccintunk felesekkel
s lány-sziluettjeim emlékét kiürítem a vécén
alkoholul fogadott pöcemoslék mossa a szívet
egyre csak, egyre kevésbé emberi formájúra.