„A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma”
Verlaine

Vad korszakomban éltem. A cigarettát az alma materbe nyomtam, és a lehulló csikkeket néha otthagytam, néha meg kirúgtam az útra, de úgy, hogy véletlen se essen a szélén lévő csatornába. Hadd lássa mindenki.
Persze csajoztam. A barátnőm a villamosmegállótól nem messze lakott, egy rövid, meredeken emelkedő, lépcsőben végződő utcában. Különös utca volt, melynek egyik oldala más nevet viselt, mint a másik. Felfele mindig a Katyń utcán sétáltam, lefele pedig a Vöröshadseregen, ugyanis így hívták az utca két oldalát, vagyis a két utcát. A múlt rendszerben, valahogy senkinek nem tűnt fel a Katyń utca, pedig még sztahanovista munkás, sőt párttitkár is élt ott. És valahogy rendszerváltás után meg a Vöröshadseregről feledkezett meg mindenki, pedig még emléktáblát is állítottak a lengyel áldozatoknak, de a nagy felhajtásban nem figyelt senki a túloldalra, és elfelejtettek szólni. Pedig a postás akart, hogy azért már több mint húsz éve történt a rendszerváltás, Kádár János is meghalt, most már nyugodtan lehetne változtatni.

Vad korszakomat éltem. Amikor a vénasszony szatyra elszakadt, és szétgurultak a paradicsomok a villamoson, nem segítettem, hanem rájuk léptem. Örömöm leltem benne, ahogy a piros húsuk kifakad, és kifolyik az a nyamvadt levük. Hadd lássa mindenki.
Szép fák nyújtóztak az utcán, azaz mindkét utcán egyaránt. Mikor arra jártam, mindig hallottam sóhajtani a legidősebb fát a fasoron; azután vágták ki, miután meghalt a legidősebb lakó abban a házban, ahol a barátnőm is élt. Igazi értelmiségi nőt kell elképzelni, nagyszerű elmével, amit az elmúlás ölt meg, sok könyvvel és egy versenyzongorával, amit a kevésbé értelmiségi rokonok öltek meg. Éppen kapóra jött a lomtalanítás, és mindent kidobtak. Így nagyszerű költők, írók könyvei végezték kinn a fák között; meg a versenyzongora, amit azért selejteztek ki, mert több billentyűje hamisan szólt, és az alkoholista művész csak disszonánsan tudott rajta Chopint játszani, megpihenve útban hazafele.
Azokon a napokon ismerkedtem össze a barátnőmmel, és mikor hazakísértem, egymásnak estünk. A nagyszerű költők, írók munkáinak papírtömegében szeretkeztünk vadul. A lapok átitatódtak a húgytól, hányadéktól és szartól, hiszen vagy egy hete kinn voltak. De bennünket nem érdekelt, és a combjai közé élveztem, mikor elszabadult a versenyzongora, amit nem rögzítettek, és nekiütközve a legidősebb fának a fasoron, kidöntötte azt. Mint kiderült, belül már erősen korhadt – de mégis mi öltük meg. Így a legidősebb lakó után a legidősebb fa is meghalt. (…)

Valaki észrevette, hogy az össze-vissza elnyomott csikkeim hamunyoma Szűz Máriát adja ki. Jót nevettem ezen, és majdnem szóltam is, hogy: „pápisták, nem Szűz Mária az, csak puszta véletlen, én csináltam!”. De végül is hallgattam inkább, hadd lássák bele azt, amit akarnak. Egy biztos: egyre több ember gyűlt össze ott reggelről reggelre, és imát mormogtak előtte, mielőtt munkába indultak volna. Az iskolaigazgató, aki nem volt bajszos, se kancsal, nem volt vékony és nem volt gyerekszerető sem, a helyzetet úgy használta ki, hogy pont kézmagasságban fúratott a falra egy perselyt, mondván már a Biblia is megírta, hogy a jókedvű adakozót szereti az Isten.
Az igazgató mindkét szeme felett volt egy apró vágás. A bal szeme feletti még gyerekkorából maradt meg. Egyik júliusi reggelen szánkózni szerettek volna az öccsével. Fel is hozták a járművet a pincéből, és ő húzni kezdte, az öccse meg ült rajta. A fém és beton egymásra hatásának fülsüketítő zajában haladtak az utca vége felé, de addig már nem jutottak el, mert az egyik ideges szomszéd megütötte a bátyót. Bár a felrepedt részt hamar összevarrták, a nyoma megmaradt örökre a bal szeme felett.
Annak az évnek a szeptemberében kezdte az iskolát. A leggyorsabban haladt az osztálytársai közül, és mire október vége lett, már folyékonyan olvasta a városszerte megjelenő „Ruszkik haza!” feliratokat.
A jobb szeme feletti heg a bal oldali után évekkel lett az arcának szerves része. Szerelmi bánatában az ifjú sokat ivott, és reggel a csepeli főúton dülöngélt részegen, amivel feltartotta a forgalmat. A munkásokat szállító buszok feltorlódtak, és számos munkás elkésett a vas és acél országának egyik jelentős gyárkomplexumából. Nem sokáig tartott a káosz, mert egy megérkező autóba tuszkolták a fiatalt és elszállították. Az ávósok elsősorban a jobb oldalát püfölték, ezzel is kihangsúlyozva, hogy a baloldaliság lényeges része az embereknek, és még kinézetben is fontosabb. Három nap után engedték el, és megfenyegették, hogy még egy ilyen imperialista szabotázs, és nem ússza meg ennyivel. Egy jele maradt csak a kalandnak. Bár a felrepedt részt hamar összevarrták, a nyoma megmaradt örökre a jobb szeme felett.

Az igazgatói iroda: Krucsonih poklából egy fejezet. A falon három példányban is a Hermelines hölgy csüngött. Az érkező vendégeknek az igazgató mindig másmelyikre mutatva állította, hogy az igazi. Szerelmet érzett Cecilia Gallerani iránt, és tudta, hogy a nő is szereti. „Gyönyörűek a kezeid, mondjuk, azért kilakkozhattad volna”, mondogatta neki. Mivel Cecilia mégiscsak kétdimenziós volt, szexualitását az igazgató az iskola legkiszolgáltatottabb ifjú tanárnőjén élte ki. Ekkor mindig letakarta a három képet az irodában, nehogy szerelme féltékeny legyen, és még eltűnjön bájos mosolya.

Az iskola mögött egy apró kert húzódott a házak között. Gyakran menekültünk oda. Én még hétvégenként is megjelentem, és vagy a vermeeri felhők tökéletes fodrait néztem, vagy olvastam, hadd lássa mindenki, milyen kulturált vagyok. Egy meleg, tavaszi estén az alkonyat órájában is ott olvastam, amikor egy idegen ült le mellém. Az idegen egyik lábára sem sántított, s termetére nézve nem volt sem törpe, sem óriás, hanem egyszerűen magas. Szürke sapkáját hetykén félrevágta, és hóna alatt nád sétapálcája szorongott. „Biztos külföldi”, gondoltam magamban. „Bocsásson meg, kérem, hogy ismeretlenül megszólítom, de hogy tud ilyen vacak könyvet olvasni?” szólt hozzám. „Mégis magyar” könyveltem el magamban. Még mielőtt válaszolhattam volna – alig hittem a szememnek, de megesküdnék! – az idegen elsietett egy óriási kandúrral.

Másnap lehulltak a kert frissen zöld levelei, persze csak azok, amelyeknek volt idejük kifejlődni. A virágok elszáradva összegörnyedtek, a gyep az őszi-téli erőtlen fakóságra váltott. Híres növényszakértőket kértek fel a helyzet magyarázatára és orvoslására. Javaslatuk alapján nem lehetett más megoldás, mint újratelepíteni a kert növényzetét ősszel. Mindent megszerveztek, de csodálatos dolog történt: a kert növényei feléledtek élettelenségükből. Így a felelősségteljes vezetők úgy döntöttek, hogy mivel a park mégis élő növényzetű, felesleges azt újratelepíteni; amúgy is nehéz pénzügyi helyzetben vannak, nem árt egy kicsit spórolni. Így lett, hogy abban az évben a decemberi, sűrűn zöld lombok alatt szerelmek szövődtek a hidegben, gumilabdák akadtak fenn a fákon és szirmok hullottak a szűz hóra. Tavasszal sárga, vörös levelek hulltak az arra járó háziasszonyok üres kaskáiba. Nyáron pedig egy kósza lélek sem kereste fel az árnyékmentes helyet a tűző napsütésben. Az inverz kertet – ugyanis ez lett a neve – mindenki ismerte a városban.

Évek teltek el azóta, de én ugyanannak a lánynak udvarolok. Most épp sietek a kertbe – bár magas a kerítése és őrzik napnyugta után, de gyönyörűek a nárciszok, és ilyen szépeket nagyon drágán lehet csak venni novemberben. Lopok neki néhány szállal, hadd lássa: nem csak baszni tartom. Ezúttal korán leesett az első hó, óvatosnak kell lennem, hogy mikor előkaparom a nárciszokat, ne zúzzam össze a szirmaikat.