Kitörlik fülemből a hangot
számból az ízt
Ősz szaggatja végig a fákat
lecsavarja a mosolyokat
egy kuka int felém lapos fejével:
a szövetségesem.

Alkonyatra talán beérek
lelket lehet akkor majd aratni.

Emeld fel a hangod, mondták,
de mégsem hallgattak meg.
Szám szélén hanyatlás füstöl,
állok sötéten és félre-
értetten, mint a diadalív,
gyűjtsd össze széthullott darabjaimat,
hátha találsz köztük valamit
amit megőrizhetsz,
ami emlékeztet majd

Ablak nélküli falak
mosták ki szememből a fényt
a padlón nyál-színű cseppek
rajzolnak képregényt-

Elringattad a félelmedet
mint gyermekét az anya.
Szélbe szórtad a hamvakat,
kicsuktad felhőimet a házból.
Azt mesélted, az óra mutatói
összevesztek, azért nem jár.

Titokban egy ideig
szárnyakat képzeltem mindenre
mert azok nem törnek el
mint a porcelánfigurák
amiket nekem festettél ki

Üres marékkal jöttem, a halál
rám nézett, undorral elfordult.

Még ma is, még ma is
nevetnem kell, ha eszembe jut.