Pórázon vezet a hang, a vége
torokban akad. Lefetyeg az égbolt
levesében –
fecseg ilyen régiesen a szó –
sosem új hanem mindig egy régi,
úszva ebben a lebegőben, és közben
gyalogvást forgolódik a test és benne
a sejt, az orrhegytől a lábujjhegyig.

Messze mondó mesével fecseg,
és kifog a kiadott hang a torokban.
Akad a szó és végződik minden
levegővételnél. A test odakint, a szó
meg az uvulán, függ a hang, lehelet
ellenszegül. a gondolat nem ép
csak parkolót keres egy ideg-
impulzus, de egy ideig el marad

és végül mind ami tartalom,
a kívülre rekesztett vákuum,
előhalász a csepp ajkak mögül
egy újabb elragadó kis
csetlő mondatot.

A szöveg egy másik változata olvasható a Zempélni Múzsában